Kritika

Elrabolt múlt, vérben úszó jövő – The Villainess

Külcsín és a belső tartalom feszül egymásnak Dél-Korea legújabb akciófilmes dobásában, a The Villainess-ben. A Hollywoodot leköröző, látványos összecsapásokat ugyan kipipálhatjuk, de egy gyengébb forgatókönyvvel még a legjobb bérgyilkosnő se tud mit kezdeni.

Első kép: egy folyosón vagyunk. A kamera lassú mozdulatokkal halad előre. Megjelenik egy őr, hirtelen a kamera előrelendül, megvillan egy pisztolyt tartó kéz és tüzel. Ekkor realizáljuk, hogy egy ember belső szemszögében vagyunk. Egy gyilkos szemszögében. Aki hamarosan bandatagok seregén gázol át megállítatlan tank módjára, hogy a célpontjával végezzen. Keze ügyében még a leghétköznapibb tárgy is fegyverré válik, törnek a csontok, plafonig spriccel a vér, a kamera gyilkosunkkal együtt pördül, forog, szemközelben látjuk a pusztítást. Végül egy betörő tükör felületben meglátjuk a halált hozó hősnő arcát, aki miután bevégezte küldetését, tébolyult mosollyal az arcán fogadja az őt váró rendőröket.

Jung Byung-gil, a remekbe szabott Confession of Murder rendezőjének legújabb filmje közel négyperces ovációt kapott a Cannes-i filmfesztiválon és van egy sejtésem, hogy legfőképpen ezért a jelenetért. Filmben ugyan nem ritka az in-medias-res kezdés, de kevés az ehhez fogható robbanékony, erőteljes indítás, ami egyszerre demonstrálja a kortárs dél-koreai műfaji filmek technikai erejét és kreativitását, valamint rögvest megágyaz egy sötét hangulatú, kőkemény akciófilmnek, ahol a kegyelem ismeretlen fogalomnak számít. Viszont sok tekintetben ez a kissé kilógó, brutális prológus számít a The Villainess csúcspontjának is, amit a film már nem nagyon tud újra megközelíteni.

A mészárlást elkövető, fiatal Sook-hee-t (Kim Ok-bin) villámgyorsan egy titkosszolgálati állomásra viszik, ahol némi agymosás után új arcot és személyazonosságot kap. Az ottani kiképzőmester Kwoon-sook (Kim Seo-hyung) pedig alkut ajánl neki: ha hajlandó az ügynökség bérgyilkosaként dolgozni 10 évig, visszakapja szabadságát. Sook-hee először elutasítja az ajánlatot, és csak akkor gondolja meg magát, mikor kiderül, hogy terhes. Kiképzése után pár évvel már új fedőneve alatt végzi a piszkos munkát. Viszont idővel egyre többször szakadnak fel benne eltemetett múltjának sebei, amik Sook-hee-t arra késztetik, hogy megtalálja és megbüntesse azokat, akik elvették tőle a normális élet lehetőségét.

A kortárs dél-koreai műfajfilmek legfőképp az által tűnnek ki az átlagból, hogy szétfeszítik azokat a kereteket, amikbe megpróbálná az ember beskatulyázni őket. A vad hangulatváltások viccesből sokkolóba, tragikusból optimistábba, drámából pszichothrillerbe, ettől olyan izgalmasak. Ehhez képest The Villainess majdnemhogy hollywoodinak számít a maga ismerős kémfilmes-bosszúfilmes felállásával, noha a férfiak felett fizikailag domináns, de lelkileg sérült női hős figurájával megidézi a hongkongi girls-with-guns zsánert és persze Luc Besson Nikitáját is.

A machináció és az árulás kettőse az, ami mozgatja a film világát, és egy igencsak sötét és nyomasztó hangulatot teremt meg. A bizalom relatív fogalom, a múlt bűnei pedig mindenkit kísértenek. Byung-gil nem éppen idealista: nincsenek jófiúk, csak a rossz különböző fokozatai, és ha a hatalom rád tette a kezét, akkor a sorsod előre meg van írva (különösen, ha nő vagy) és bármit is teszel, nem menekülsz előle.

Sook-hee pedig pont abba az illúzióba rángatja magát, hogy lázadásának van értelme, hogy vár rá és kislányára egy szebb jövő, és azért ha kell, öl. Nem egy embert, akár százat is. Csakhogy dróton rángatják minden pillanatban, az összeesküvések hálója túl vastag, hogy áttörjön rajta. Minden egyes kioltott élettel csak ahhoz jár közelebb, hogy pontosan azzá váljon, aminek főnökei szánták. Az ő világában nincs helye emberségnek, se családnak, se érzelemnek. A halál az, ami összefogja múltját, jelenét és jövőjét.

Kicsit fura belegondolni, hogy a film felveti ezeket az érdekes témákat, de hatásosan rájuk építeni már nem nagyon tud. Legfőképpen azért, mert a forgatókönyv (amit szintén Byung-gil jegyez egy írótársával közösen) sokkal több időt szán arra, hogy a történetet tucatnyi mellékszálra terelje, mintsem hogy inkább a fő karakterekre és a tetteik mögött álló motivációkra koncentráljon. Pedig Sook-hee ellentmondásos és tragikummal teli sorsa erősebben átjönne, ha például a film kezdene valamit a kislányával, aki inkább csak egy érzelmi hatásvadászatra szolgáló McGuffin szintjén van.

A filmnek viszont korántsem ez a legnagyobb hibája. Egy sima bosszúthrillerhez képest a The Villainess cselekménye borzalmasan túlbonyolított és sokszor értelmetlenül túlcsavart. Mindig van valaki, akiről kiderül, hogy a másik oldalnak dolgozik, de közben nem. Sook-hee úgy gondolja, hogy megtalálta azt az embert, aki gyerekkorában megölte a családját, de közben nem. A társa kettős ügynök, de közben a főnöke az. Szövetségesből ellenség, ellenségből szövetséges sokszor húsz percnyi játékidőn belül. Byung-gil-nak sikerült abba a csapdába esnie, hogy elhitte minél zavarosabb a sztori, annál okosabb, holott a néző agyát nem úgy kell megdolgoztatni, hogy elmulasztjuk érthetően felvázolni a cselekmény kritikus pontjait – hátha kitalálja magától.

A túlsűrített sztori talán még egy kicsit emészthetőbb lenne, ha film folyamatosan zakatolna előre, de sajnos sok dél-koreai filmhez hasonlóan a The Villainess is hosszabb (és sokszor unalmasabb is) a kelleténél, pedig a tucatnyi flashbackből vagy melodramatikus kitérőből néhány nyugodtan végezhette volna a vágóasztalon.  A színészekre viszont nem lehet panaszom: különösen a hősnőt játszó Kim Ok-bin dicsérhető, aki nemcsak az akciójelenetekben áll helyt. Alakítása egyszerre visszafogott, mégis expresszív, ami elismerésre való teljesítmény, hiszen olyasvalakit kell megformálnia, akinek szinte minden érzelmet el kell fojtania a túlélés érdekében.

Ezek fényében nem meglepő, hogy a film leginkább az akciójelenetekben talál magára, amik valóban kiválóak. A dinamikus kamerakezelés, a pazar koreográfia és a nyers brutalitás egyszerre teszi őket hitelessé, és egyben stilizálttá is, miközben Jung Byung-gil olyan ötleteket is bedob, amiket nem látunk amerikai akciófilmben. Bár a nyitójelenet tombolását nem sikerül felülmúlnia, még így is részünk lesz pár lélegzetelállító mozzanatban, legyen az egy motoron lefojtatott kardpárbaj vagy az Ál/arc fináléját megidéző végső leszámolás (csak motorcsónak helyett egy mozgó buszon).

Kiegyensúlyozottabb sztorival és némi visszafogottsággal a The Villainess könnyen a távol-keleti akciómozik elitjébe kerülhetett volna, a Bácsi és a Rajtaütés filmek mellé. Így viszont csak egy ambiciózus, de végső soron csalódást keltő darab lett, amiben a jó dolgok csak hajszállal előzik meg a rosszat.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com