Vászon nélkül

Törj a magasba, zuhanj a mélybe – High-Rise

 

Egy tökéletesnek látszó, elegáns toronyház, ahol egyszer csak egymásnak esnek az emberek, a brutalitás pedig megállíthatatlan. J. G. Ballard regényéből Ben Wheatley forgatott filmet. 

J. G. Ballard Karambol című művét állítólag azzal az indoklással utasította vissza egy könyvkiadó, hogy a szerző pszichiátriai kezelésre szorulna. A High-Rise-ból filmet rendező Ben Wheatley pedig nálunk leginkább a beszédes című Vérturisták és a Titanicon bemutatott, 17. századi varázsgombás pszichotripet tartalmazó A Field in England miatt ismert. Kettejük találkozása tehát mindenképpen figyelemre méltó esemény, még ha a végeredmény nem is tökéletes.

A high-rise magyarul toronyháznak fordítható, de nem nehéz felismerni a kifejezésben a magasba törést sem. A történet veleje pedig pont ez: a szóban forgó hatalmas épület szintjei világos hierarchiát alakítanak ki a lakók között, amit természetesen az alsóbb szinteken élők nehezményeznek. Látványos, hogy az alsóbb lakások sötétebbek, nyomasztóbbak – érthető módon mindenki felfelé törne. A feszültség végül egy külső körülmény, az áramszünet hatására robban ki – vagy nem is külső körülményről van szó?

high_rise_4A High-Rise-t belengi egyfajta misztikusság és példázatosság: az épület legfelső luxusszintjén lakó Építész (Jeremy Irons) omnipotens uralkodónak tűnik, teremtménye, az általa megálmodott toronyház pedig tökéletes felszereltségével magát a világmindenséget testesíti meg. Ezért lehetséges, hogy az energia hiánya miatt eluralkodó káosz és brutalitás ellenére senki nem hagyja el a házat, hacsak meg nem hal: a főszereplő orvos Laing (Tom Hiddleston) hiába tűnik józanabbnak a többieknél, ugyanúgy visszatér rideg otthonába minden munkanapja végén. Nem tehet mást. Próbálja élhetőbbé tenni a lakását, de világos az üzenet: a világból nincs menekvés, a szereplők és az épület sorsa elválaszthatatlan.

high_rise_3A film legérdekesebb és legtitokzatosabb szereplője éppen ezért maga a toronyház: egyre inkább úgy tűnik, hogy valamiféle élő organizmusról van szó. Szoros szimbiózisban létezik a szereplőkkel, Dorian Gray kései arcképeként magára öltve a karakterek lelkiállapotát, azaz leginkább a pusztulását. Oscar Wilde ötletéhez képest Ballardé annyival drasztikusabb, hogy az épülettel együtt a szereplők is leépülnek: egyre mélyebb erkölcsi és fizikai romlás uralkodik el a lakóközösségen, a ház pedig háborús színtér képét ölti. Bár az ötlet zseniálisnak tűnik, sajnos ebben rejlik a film gyengesége is: az Építész alakja és a lappangó titok, az épület működésének törvényei nem eléggé kifejtettek, így a High-Rise filozófiai háttere kapitalizmus-, vagy fogyasztói társadalom-kritikává egyszerűsödik le.

high_riseA High-Rise nem Robert Altman kedélyességével ábrázolja a jómódúak kiábrándulását és kiüresedését, hanem például a Mocsok direktségével. A film második felét a züllés és az elállatiasodás változatos és elborzasztó képei határozzák meg. A folyamat bemutatása félelmetesen ötletes és hiteles. Az orgiák, lincselések disztópiájában átrendeződnek az erőviszonyok, a szeméthegyek, romok és holttestek között a túlélésre berendezkedő lakók immár semmilyen törvényt nem tisztelnek. Érdekes, hogy csak a film végén, egy rádiós Thacher-beszéd hatására válik egyértelművé, hogy a történet a hetvenes években játszódott. Addig a külső környezet jellegzetességeit betudhatjuk a retrónak is, a modern technika hiányát pedig az allegorikus jelleg alátámasztásának. Hiszen az emberi viselkedés és a világ folyása semmit nem változott az elmúlt negyven évben – a High-Rise toronyháza bármikor és bárhol felépülhet.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. [email protected]

Hirdetés

Hirdetés