Kritika

A szabadságvágy véres ára – Túszok

Az elnyomó hatalom szorításában vergődő emberi sorsok és a történelmi események által felhozott kényes kérdések kellően népszerű toposzok a kelet-európai filmgyártásban. Ebből a sorból nem lóg ki a grúz Túszok sem, ami egy valódi gépeltérítés történetének feldolgozása.

1983. november 18-án egy grúz fiatalokból álló társaság fegyveres módon próbált eltéríteni egy utasszállítót, hogy azzal előbb Törökországba, majd onnan nyugatra menjenek. Az akció hamar kudarcba fulladt, a tbiliszi repülőtérre leszállt gépen pedig hamar rajtaütöttek a hadsereg különleges erői. A tűzpárbajban nyolc ember halt meg, az életben maradt elkövetőket egy ember kivételével pedig mind ki is végezték.

De a Túszok nemcsak ezt az eseményt kívánja bemutatni, hanem az elkövetők hátterét is. Az okok és „miért”-ek kutatása pedig elég sok komplex témát feszeget: merev társadalomról, egyéni szabadságról, az uralkodó hatalomról, vagy hogy a fenti tett vajon csak egy rosszul elsült disszidálási kísérlet vagy az a lélektelen terrorizmus, aminek az akkori hatalom elkönyvelte?

Hogy az elnyomás és az attól való menekülés kényszere miként képes kétségbeesett és őrült tettekbe hajszolni az embert, nem újszerű toposz. Egy diktatúrát megélt ország művészete (főleg filmben) rendszeresen tükrözi ezt az élményt. Különösen igaz ez Kelet-Európára. Ráadásul a Túszok sok hasonlóságot mutat Gazdag Gyula 1989-es Túsztörténet című filmjével, mely szintén egy valós túszhelyzetet feldolgozó alkotás volt, aminek hősei ugyancsak a nyugatra való szökés eszközeit próbálták kierőszakolni. Csak míg a magyar történet antihősei egy munkáscsaládból származó testvérpáros volt, addig a grúz gépfoglalók értelmiségi szülők gyermekei voltak, akiknek látszólag jóval több lehetőségük volt, mint a legtöbb fiatalnak. Vagy ez a vád tényleg megállja a helyét?

A Túszok első felét a gépeltérítés előtti napok-hetek feszült felkészülése tölti ki, és ezen belül leginkább a kora ’80-as évekbeli Szovjetunió életképe rajzolódik ki.

A Gorbacsov-korszak gazdasági és politikai fellazulásai már a kapukat döngetik, de ettől még ugyanúgy uralkodik a szocialista rendszer kőkemény vasszigora, ami kíméletlenül betagozza az embert. A húszas éveiket taposó fiatalok csempészett amerikai cigit szívnak, Beatlest hallgatnak, megnövesztik a hajukat, de legbelül mégsem érzik magukat szabadnak. A szocialista rendszerben való élet kisszerűségét, fullasztó bezártságát remekül adja vissza Rezo Gigineishvili rendezése, a korhangulatról nem is szólva.

Épp ezért kár, hogy a karakterek terén már korántsem ennyire fényes a helyzet. Későbbi cselekedeteik súlyát figyelembe véve jó lett volna látni, hogy vajon ezek a viszonylag tűrhető élethelyzetben lévő fiatalok miként jutnak el arra a pontra, hogy ilyen vakmerő és veszélyes útját választják a szabadság iránti vágyuknak. Ráadásul csak a csapat két tagját, Nikát (Irakli Kvirikadze) és Annát (Tina Dalakishvil) ismerjük meg közelebbről motiváció tekintetében, mindenki más a háttérbe szorult karakter.

Ez pedig abból a szempontból teszi problémás filmmé a Túszokat, hogy emiatt sokszor maguk az alkotók sem nagyon biztosak abban, hogy miként viszonyuljanak a témához.

Gigineishvili nem ítéli el nyíltan hőseit, de mintha nem is merne kritikusabban vagy objektívebb módon viszonyulni hozzájuk, amivel csak az a gond, hogy ezek a fiúk-lányok nem egy szelet csokit emeltek el a boltból. Hanem olyasvalamit tettek, ami ártatlan emberek halálához vezetett, több tucat másikat pedig szintén életveszélybe sodort. Egy teljesen kívülálló (lásd United 93) vagy a karakterek hátterét jobban kibontó szemszögből az események súlyát is jobban átadhatta volna a Túszok, de így sikerült két szék között a földre esnie.

Talán nem meglepő, hogy a film messze legerősebb és legfeszültebb pillanata a géprablás. Minden képkockán érezhető a gépeltérítők felkészületlensége, idegessége, ami végül egy kaotikus, mégis mellbevágóan erősen megrendezett vérfürdőbe torkollik. Az ezt követő patthelyzet és végül a megtorlás pedig természetesen a regnáló hatalom kíméletlenségét demonstrálja. Bár ha szabad megjegyeznem, újat ebben a témában nem mond a Túszok, pontosan tudni fogja az ember, hogy mi vár főszereplőinkre az alagút végén.

A téma mindenképp megért egy feldolgozást, és a végeredmény nem lett rossz, de kiemelkedően jó sem. A Túszoknak vannak erős jelenetei, képei, felvet néhány izgalmas kérdést, de összességében mégis egy lezáratlan, katarzis nélküli alkotás lett belőle. Talán magát a történetet övező titkok és homályos részletek voltak ennek okai. Mindenesetre ez ironikus módon rímel azzal a kényelmetlen, „inkább-csak-halkan-beszéljünk-róla” attitűddel, amit a poszt-szocialista országok éreznek saját múltjukkal kapcsolatban.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com