Fókuszban Vászon nélkül

Várvédők – 13 óra: Bengázi titkos katonái

Feszült, mégis visszafogott, realista hőstörténet: a 13 óra: Bengázi titkos katonái közelebb áll a Zero Dark Thirty-hez, mint a rendező Michael Bay egyéb műveihez.

Az Arab Tavasz nyomán a törzsi sérelmektől átitatott Líbia lángokba borult: miközben a nyugati összefogás azt legalább megakadályozta, hogy Kadhafi tömegmészárlásokat rendezzen, a százoldalú belső polgárháborút lehetetlen volt megállítani. Minden egyes törzs, klán, család, férfi, nő, kisgyerek meg a kutyája is állig felszerelte magát az állami fegyverraktárakból kilopott fegyverekkel. És 2012. szeptember 11-én egy amerikai nagykövet, a személyzete, valamint egy titkos CIA-különítmény ostrom alatt találta magát Bengáziban.

Michael Bay szokatlanul visszafogott filmet rendezett. Visszafogott skálájában: egy-két háztömbnyi területen játszódik, néhány tucat ember élete a tét. Visszafogott látványosságban: a harc realista, nincsenek tűzgömbök és akcióhősök. Kerüli a drámai pillanatokat, engedi, hogy az események pátosz nélkül érintsenek meg – és az egyetlen, mégis benne maradt nagyobb jelenet, amelyik aláfestő zenével és lassításokkal festi le a halottak felett érzett fájdalmat, a névtelen ellenséget, a támadó törzsi harcosokat siratja.

És bár a 13 óra technikailag kiváló – a csatajelenetek, a drónfelvételek, az éjjellátó kamerák képei mind a műfaj legjobbjai közé tartoznak, a hangkeverésért pedig Oscar-jelölést kapott –, Bay mégsem változtatta tech-fesztivállá a filmet, hanem hagyta, hogy a karakterek és a nyugodt pillanatok dominálják.

Líbia szürreális káoszát is jó érzékkel ábrázolja a film. Békés tévézés, miközben az udvarban AK-47-esekkel felfegyverkezett törzsi harcosok rohangásznak; robbanószerrel játszanak a gyerekek; kamasz katonák csámborognak be a tűzharcba, mintha őket nem fogná a golyó; a rendőrökről senki sem tudja, milyen oldalon állnak épp; a kormánykatonák egyetlen szempontja a baksis – akárcsak Mogadisuban (Black Hawk Down),

az állam nélküli lét káosza véres anarchiát jelent, és az amerikai szervezettség a racionalitás egyetlen fénysugara.

Talán túlságosan is erős ez a képpár: Líbia a valóságban nem volt annyira erőszakos, mint például Irak, és annyira végképp nem, mint Szomália – a nyugatellenesség pedig egyáltalán nem jellemezte a népességet; a támadás előtt ugyanezek a katonák békében ülhettek be egy kávézóba, ami Bagdadban például elképzelhetetlen lett volna.

Nem mintha az állam és a rend egyébként pozitív értékű fogalom lenne a 13 órában. Ezt a filmet

nem lehet megérteni a politikai háttér nélkül.

A bengázi ostrom Hillary Clinton külügyminisztersége alatt történt, és pályafutásának egyik legsúlyosabb kérdése, vajon felelős-e az eseményekért – vétett-e a biztonsági intézkedések elhanyagolásával, esetleg a segítségnyújtás elmulasztásával. Kongresszusi vizsgálóbizottság előtt kellett tisztáznia magát, és bár fölényes győzelmet aratott, a republikánus népesség szemében mégis rajta ragadt a katonái életével nem törődő, hideg washingtoni politikus imázsa – ami már Clinton elnöki kampányát is befolyásolhatta.

Michael Bay filmje 2016 januárjában, az elnökválasztási év kezdetén jelent meg. És határozottan azt narratívát sugallta, miszerint az állam magára hagyta a katonáit. A 13 óra fő drámai eszköze – a lényeg, amire a film felépült – a soha meg nem érkező segítség, fő íve a várakozás a megmentésre, „csak addig tartsunk ki!” Ezzel Bay alkotása egyértelmű aktuálpolitikai állásfoglalássá válik. A teszetosza, csapatait csak akadályozó, intellektuálisan fölényes, ám ijedős és gerinctelen helyi CIA-főnök alakját egyes kritikák (például a Time) egyenesen Clinton filmbeli megjelenítésének tartják.

Ennek megfelelően a filmet imádták republikánus oldalon (a stúdiónak volt is annyi esze, hogy nekik reklámozza), és csaknem agyonhallgatták demokrata oldalon. A 13 óra így fura párhuzamban áll Kathryn Bigelow Zero Dark Thirty-jével: annak eredeti premierje egy hónappal a 2012-es elnökválasztás előtt lett volna, és mivel bin Láden megölése Obama elnök egyik legnagyobb sikere volt, sokan kampánycélokkal vádolták a filmet (végül csak jóval a választás után, 2012. december 19-én mutatták be Bigelow alkotását).

Túl a politikán és a rendezés erényein – hol helyezkedik el a 13 óra a műfajon belül? A film képi esztétikája, a harc koreográfiája, az összecsapások stílusa, a konstruált realizmus mind Ridley Scott stílusteremtő Sólyom végveszélybenjét másolja, nem ad hozzá újat. És bár ugyanezt tette a Zero Dark Thirty és az Amerikai mesterlövész is (sok más modern háborús film, például a meglepően jó lengyel Karbala mellett), Kathryn Bigelow filmjében a bin Láden-rajtaütés olyan rendezői bravúr, amit a 13 óra meg sem közelít, Clint Eastwood drámája pedig  felépít egy olyan főszereplőt Bradley Cooperrel, akit a 13 óra (egyébként jó) színészei épp csak másolni próbálnak.

Hollywoodi katonai narratívákban sem mutat a film újat. Ha egy nagy stúdiófilm nem hordoz kifejezetten háborúellenes üzenetet (mint például a friss Kong), akkor csaknem biztos, hogy a hadsereg katonai étoszát visszhangozza – ez egyébként a hadsereg támogatásának egyik ára is. És Michael Bay filmjei ebből a szempontból mindig is a hadsereg üzenetét közvetítették. „Azt szeretnénk, hogy a katonaságot jó emberekként mutassák be, olyanokként, akik a helyes dolgot akarják tenni a helyes módon” – nyilatkozta Phil Strub, a hadsereg fő médiaösszekötője (akinek huszonöt év alatt több mint ötvenszer szerepelt a neve egy stáblista alján) – „Mindennek, amit csak teszünk, a csapatmunka szelleme adja az alapjait.” Mivel pedig közvetlen tapasztalat híján a lakosság elsöprő többsége kizárólag a médián és a fiktív alkotásokon keresztül ismeri meg a hadsereget, az rá is szorul erre a médiakampányra.

Több író ezért egyenesen „military-entertainment complex”-ként emlegeti a hadsereg és Hollywood összefonódását (utalva Eisenhower híres „katonaipari komplexum” beszédére). Michael Bay belesimul ebbe, de persze léteznek egészen más hangvételű alkotások is – a probléma egész más megközelítését mutatja be Ang Lee friss filmje, a Billy Lynn hosszú félidei sétája, és még Mel Gibson A fegyvertelen katona című alkotása is kritikusabb a hadsereggel szemben. (Egy szó viszont a közvélemény állhatatlanságáról – a hősként ünnepelt „bengázi hat” egyik tagja korábban annak a Blackwater cégnek dolgozott, amelyik az iraki háború alatt segített a „security contractors” intézményét első számú közellenséggé tenni.)

Bay visszafogottsága, szakmai rutinja ellenére nem alkotott a műfajból kiemelkedőt, de önmagához képest remekelt – a 13 óra: Bengázi titkos katonái többet ér, mint az összes Transformers együttvéve. Még akkor is, ha politikus mű. Ahogy a szinte ugyanilyen történetet megfilmesítő lengyel Karbala kritikájában írtuk: mint igaz történet, a film fontos vállalás, mert a hősök megérdemlik, hogy beszéljenek róluk. A CIA külön érdemérmet alapított, hogy a hivatalosan katonai szolgálatban nem álló hat szerződésest kitüntethesse; ez a film is érdemérem.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. A Ráadás és a Tárca rovatot vezeti. [email protected]

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés