Vannak ismert akciófilmes klisék: kiszállni vágyó profi, elrontott utolsó meló, versenyfutás az idővel. Láttuk már ezeket, nem is egyszer. Jeremy Rush Netflixen debütáló filmje a Wheelman mégis megtalálja a módját, hogy ezt az ismert csomagot századjára is eladja nekünk.
Fények villannak fel egy garázsban. Egy szerelő kihozza a járgányt a sofőrnek (Frank Grillo). A sofőrnek eleinte nem jön be a kocsi, túl feltűnő. Mivel ennél jobbat nem kap, megelégszik vele. A sofőr kocsijával belehasít a város neonfényekkel megvilágított sötétségébe. Teljesítenie kell egy melót, amihez semmi kedve, de meg kell tennie. Mert börtönben volt, és a családja védelméért tartozik másoknak. Nagyhatalmú figuráknak. Ha pedig üzletet kötsz az ördöggel, akkor fizetned kell.
Két flepnist, akik bankrablásra készülnek, oda kell vinnie a bankhoz, felszedni, majd egy másik helyen lerakni őket – ez a feladat. Egyszerű melónak tűnik, de mégsem lesz az. A sofőr pillanatokon belül két banda kereszttüzében találja magát, nála pedig van egy csomag pénz, amit mindenki akar. Utasítgatják, fenyegetik, rálőnek, egy idő után már a felesége és lánya is célpont lesz. Neki pedig nincs más választása, mind tövig nyomni a gázt, kijátszani üldözőit és rájönnie kik verték át és miért. Ideje fogy, szövetségesei nincsenek, telefonja merül. Az élet-halálharc elkerülhetetlen.
Jeremy Rush egy másodpercig sem tagadhatná le, hogy kik azok a rendezők, akiknek életműve előtt tiszteleg a Wheelman-el. A saját szabályai szerint dolgozó, öntörvényű, hidegfejű profi bűnöző a fő karakter, aki még egy nála is amorálisabb világban próbál lavírozni. A nagyváros kihalt éjszakai betonrengetege, amit a vakító utcai fények és a sötét sikátorok kettőse alkot. Feszült hajszák, csikorgó fékek, nyers és hirtelen robbanó erőszak. Walter Hill és Michael Mann ezekből az összetevőkből tették le a modern akciófilm alapjait, így nem meglepő módon a Gengszterek sofőrjének és Az erőszak utcái-nak hatása megtalálható a Wheelman minden képkockáján.
Rush viszont egy ügyes stilisztikai húzással ússza meg azt, hogy filmje a nagy elődök szimpla imitációja legyen. Mégpedig azzal, hogy a film teljes cselekményét leszűkíti a sofőr közvetlen környezetére. Nincsenek flashbackek, se elvágások más történetszálakhoz vagy szereplőkhöz. Végig vele vagyunk a kocsiban, a kamera mellette, mögötte, fölötte, kívül-belül követi. A kocsi színterét csak egyszer hagyjuk el, akkor is kellő indokkal. Még a feszült (és káromkodásokkal teli) párbeszédek is telefonos úton zajlanak, de ez is csak azt a célt szolgálja, hogy hősünk izolált és kétségbeesett helyzetét illusztrálja.
Persze ezzel a módszerrel a készítők nem találták fel a spanyolviaszt, sőt azt is mondhatnánk, hogy a Wheelman tulajdonképpen a Tom Hardy-féle Locke akciódúsabb változata. Mindkettőben egy elszigetelt férfi próbálja egyben tartani széthulló világát, miközben múltbéli és jelenkori hibái egyre nagyobb súllyal nehezednek rá. Csak a Wheelman esetében a veszély már fizikai jellegű, ami bérgyilkosok, mesterlövészek és maffiózók képében manifesztálódik. A sofőr pedig nem finomkodik céljai elérésében. Zsarol, lop, és ha kell, még öl is.
A koncepció ötletes, a kivitelezés persze korántsem tökéletes. A forgatókönyv tisztességesen adagolja az egyre növekvő feszültséget, de igazán meglepő fordulatot nem tartalmaz, és bizonyos elemeiben eléggé kiszámítható. A rendezés okos módon nem degradálja a cselekményt öncélú zúzásokkal. Amikor üldözés van, vagy előkerülnek a fegyverek, az gyors, feszes és kegyelem nélküli. A kamera stabil, a vágás pörgős, mégis kontrollált. Nemegyszer volt az az érzésem, hogy Rush-nak komoly gondot okoz az amúgy eléggé szűken vett 80 perces játékidő kitöltése, amit leginkább látványos éjszakai felvételekkel vagy telefonozással próbál elkenni.
A Wheelman egy szándékosan kicsi, de erős film, ami tisztában van saját korlátaival és nem akar rajtuk túllépni. Nem hoz sok újdonságot, de amikor működik, akkor letisztult, lecsupaszított és hatásos módon képviseli az akciófilm műfaját. Azt a kort mutatja be, amikor ez a műfaj nem levegőben repülő félistenekről vagy óriásrobotokról, hanem mindennapi emberek izzadtsággal, vérrel és félelemmel teli küzdelméről szól. Egy küzdelemről a világ ellen, magukért és szeretteikért. Mert kell egy ok, legyen az a becsület vagy a család, amiért érdemes küzdeni és meghalni.
