Fókuszban Vászon nélkül

Miss Daisy, a sofőr – Zöld könyv: Útmutató az élethez

A szívmelengető üzenet, a közegábrázolás mélységei és a remek színészi játék miatt válhatott a díjszezon egyik kedvencévé Peter Farrelly emberjogi kiáltványa, a Zöld könyv: Útmutazó az élethez (Green Book).

Az utóbbi években a díjszezon imádott témája a rasszizmus, szegregáció, feketék és fehérek viszonya Amerikában – még jobb, ha a film „igaz történeten alapul”. Így került a figyelem középpontjába többek között a Selma, A segítség, a 12 év rabszolgaság vagy a Loving, idén pedig részben a Zöld könyv tölti be az aktuális emberjogi kiáltvány szerepét (mellette még az If Beale Street Could Talk vagy távolabbról a Csuklyások is hasonló kérdéseket érint).

Nem mondom, hogy a Zöld könyv jogtalanul lett kikiáltva az év egyik legjobbjának, hiszen kedves, értékes tartalmú, ügyesen kivitelezett alkotásról van szó, de mégis meglepő, hogy egy kevéssé innovatív film ekkora hullámokat verjen. A Zöld könyv a ’90-es évek szívmelengető történeteit idézi, amiket ma is kellemes szórakozás elővenni, mégis belepi őket valami ódon, ragacsos máz. Legközelebb a Morgan Freeman – Jessica Tardy fémjelezte Miss Daisy sofőrje áll Peter Farrelly új filmjéhez, szinte biztos vagyok benne, hogy a stúdiónak a

Miss Daisy, csak fordítva” jelszóval adták el az ötletet.

A Zöld könyv – amelyet szintén „igaz történet” inspirált – egy elismert fekete zongoraművészről szól, aki 1962-ben a szegregált déli államokba indul turnézni, ehhez pedig felfogad maga mellé sofőrnek és testőrnek egy olasz származású, egyszerű gondolkodású kidobót. Dr. Don Shirley (Mahershala Ali) és Tony Vallelonga (Viggo Mortensen) kapcsolata természetesen fagyosan indul, aztán a két hónapos út során – hogy, hogy nem – észrevétlenül egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

Ha csupán ennyi volna a Zöld könyv, akkor szót sem érdemelne, de el kell ismerni, hogy a kiszámíthatósága ellenére valójában ennél mélyebbre is ás, két területen. Az egyik a páros találkozásai a szegregáció, rasszizmus mindennapi jelenlétével a déli államokban. A filmben apró jelek sorozatából kirajzolódik, hogy a polgárjogi küzdelmek hajnalán milyen abszurd visszásságokkal és veszélyekkel kellett szembenéznie egy fekete utazónak. Ami a helyieknek természetes, az a Carnegie Hall feletti luxuslakosztályban élő művésznek folyamatos konfliktusforrás, de mindebből a csendes lázadó Dr. Shirley számára általában a meghunyászkodás a kiút. Az álságosság, a bemerevedett szabályok a film csúcsjelenetéig változatos megaláztatásoknak teszik ki a zongoristát, aki elegáns szalonokban játszhat elegáns fehér közönség előtt, de lepukkant motelekben kell megszállnia és nem szabad felpróbálnia egy öltönyt a ruhaboltban. Különösen érdekes, amikor az utazók a helyi feketékkel, munkásokkal, pincérekkel találkoznak – összességében a film színes és alapos képet fest fel arról, hogy

hiába törölték el a rabszolgaságot száz évvel korábban, a társadalom (kétoldalú!) hozzáállása a helyzethez érdemben nem változott.

A Zöld könyv másik megkapó vonása a két karakter ábrázolása. A kifinomult vs. prosztó, fekete vs. fehér férfi közös utazása, az alá-fölérendeltség kifordítottsága könnyen leegyszerűsödhetne akár egy sitcom szintjére is, ám a film mindkét figura számára olyan hátteret teremt, amely ennél bonyolultabbá és dinamikusabbá teszi a kapcsolatukat, az árnyalatok pedig nem jöhettek volna létre a két főszereplő, Mortensen és Ali kiváló játéka nélkül. Bár Dr. Shirley sokszor inkább mellékszereplőnek tűnik a filmben (a díjszezon is így kategorizálta Alit), valójában az ő karaktere az izgalmasabb. A művelt, több nyelven beszélő, jómódú férfi magánya, küldetéstudata egyedivé teszi a figurát.

Ezzel szemben Tony esetében a jellemfejlődés, az előítéletesség lebomlása kellene, hogy érdekes legyen, ez azonban a film egyik gyengeségeként meglepően zökkenőmentes folyamat – inkább a konkrét gesztusai, az egyes helyzetek megoldása teszi őt is szerethetővé. Túl gyorsan eljutunk a feketék által használt üvegpoharak kukába dobásától a munka elvállalásán át a kedélyes csevegésig, de eközben mégis hoz némi feszültséget a kapcsolatba a pénz és a feladat teljesítésének nyomása – Tony ugyanis csak akkor kapja meg a fizetése jelentős részét, ha sikerül biztosítania, hogy Dr. Shirley minden koncerthelyszínen fellépjen, így az anyagiak és a barátság szempontjainak összeütközése elkerülhetetlen.

Ügyes megoldásként nem is a legnyilvánvalóbb pillanatokban merül fel ez a kérdés.

A Zöld könyv szívmelengető tulajdonságát tehát az adja, hogy a karakterek ráébrednek, mégsem különböznek annyira egymástól, az identitáskeresésük (vagy –megrendülésük) során pedig sokat tanulnak a másiktól. A film szép és egyszerű eszközökkel ábrázolja ezt a barátságot, s bár többször a giccshatáron táncol, elegánsan jön ki a kényes helyzetekből. Ami azonban az egész Zöld könyv-sztorit megkérdőjelezhetővé teszi, hogy talán mindez egészen máshogy volt: a film egyik forgatókönyvírója (a rendező és Brian Currie mellett) ugyanis az a Nick Vallelonga, akinek az apjáról mintázták Tony karakterét. Mint a Vanity Fair elgondolkodtató esszéje rámutat, Vallelonga nem az apja szerepét szépítette meg a történetben (ami evidens lenne), hanem kizárólag a saját családi legendái nyomán, Dr. Shirley még élő rokonainak megkérdezése nélkül alakította különc mesehőssé a zongorista figuráját és egyenrangú barátsággá kettejük munkakapcsolatát.

Persze kérdés, hogy a film értékéből mit von le ez a hozzáállás, inkább erkölcsileg aggályos, hogy két, mára elhunyt valós személy viszonyát nemesítette látványos tanmesévé a hollywoodi gépezet.

Az eddig öccsével, Bobby Farrellyvel közös, nem túl szofisztikált vígjátékairól (Dumb és Dumber, Keresd a nőt, Túl közeli rokon) ismert Peter Farrelly filmje tehát kétségtelenül igényes, szórakoztató, olykor elgondolkodtató alkotás, ám ettől függetlenül meglepő, hogy a Zöld könyv a díjszezon egyik favoritja. A torontói fődíj óta a National Board of Review 2018 legjobb filmjének kiáltotta ki, felkerült az Amerikai Filmintézet top 10-es listájára, valamint öt jelölésből három Golden Globe-díjat nyert (a legjobb vígjáték/musical, a legjobb forgatókönyv és Mahershala Ali személyében a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában). A film minden porcikájából sugárzó, egyenlőséget és megbecsülést követelő társadalmi üzenet tette fel a térképre a Zöld könyvet, hogy aztán a jövő évi, hasonló szellemiségű delikvensek minden bizonnyal le is söpörjék onnan.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..