Fesztivál Fókuszban

Titanic 2017: Alkoss, a többi nem számít! – ​David Lynch: Az én művészetem

David Lynch: Az én művészetem (David Lynch - The Art Life)

A David Lynch: Az én művészetem című dokumentumfilm legalább annyira david lynches, mintha maga a rendező készítette volna.

Az ősz hajú rendező ül a foteljében és cigarettázik. A képen nem beszél, mégis az ő hangját halljuk, egyfajta külső narrátorként. Aztán alkotni kezd: fest, gyurmázik, drótokat hajlít. És közben mesél. A gyermekkoráról, családjáról és – természetesen – a művészetéről. Hiszen pontosan azt az életet éli, amit kamaszként elképzelt: alkot, iszogat, cigarettázik… és ennyi. A filmben többször is hangsúlyozott, és az eredeti címben (David Lynch – The Art Life) is szereplő művészéletet.

A művészéletet, melynek csupán kis szelete a filmezés.

Lynch ugyanis képzőművészként kezdte, folytatta, és tekintve, hogy immár 11 éve, az Inland Empire óta nem jelentkezett új egészestés filmmel (a várva várt Twin Peaks folytatás ugyebár sorozat), valószínűleg akként is végzi életművét. Ami cseppet sem meglepő, hiszen a filmjei is olyanok, mintha megelevenedett festmények lennének, melyekre maga a rendező is csupán alkotóművészete egyik kifejezőeszközeként tekint, melyek szorosan és lineárisan kapcsolódnak a képzőművészethez.

David Lynch: Az én művészetem (David Lynch - The Art Life)
David Lynch és lánya, Lula Boginia Lynch a David Lynch: Az én művészetem című filmben

Talán épp ezért a David Lynch: Az én művészetem sem közvetlen a Lynch-filmek befogadásához és megértéséhez nyújt segítséget, hanem a művész látásmódjának megismeréséhez. Ugyanakkor viszont az egyes meghatározó élmények felelevenítése a rendező filmjeiből ismerős képeket villanthatnak fel bennünk: a gyerekként látott, meztelen, vérző szájú nő képe a Kék bársonyból lehet ismerős, az első drogos élménynek köszönhető „futó szaggatott felezővonal” az Útvesztőben elejéről stb.

Az ismert filmek ugyanakkor nemcsak felemlegetett történetekben, rendszeresen felvillanó archív felvételekben, hanem a dokumentumfilm hangulatában is teljes mértékben tetten érhetők. A már-már zavaró-hosszan vagy épp kapkodó-gyorsan váltogatva mutatott festmények az alájuk vágott zenékkel, zajokkal és zörejekkel képesek legalább olyan hátborzongató atmoszférát teremteni, amilyet utoljára talán a Mulholland Drive-ban láthattunk.

Az első nagyjátékfilmig, a Radírfejig vezető út tehát meglehetősen hosszú volt

az akkor már 31 éves művész számára, ám ahogy az a David Lynch: Az én művészetemből is kiderül, közel sem tétlen és eseménytelen. A mesébe illő gyerekkortól kezdve a lázadó és maga módján viszontagságos kamaszkoron át ugyanis minden hatás és történés fontos szerepet játszott abban, hogy Lynch fiatal felnőtt korára kialakuljon az a nagyon sajátos szemléletmód, mely őt halhatatlanná tette, ezáltal pedig az amerikai szerzői filmet valamelyest középpontba helyezte.

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.