Magazin

Titanic 2017: A bűntudat kakofóniája – 1945

A magyarországi zsidók elhurcolása nyomán felmerülő bűntudatról és bűnrészességről készítette hetedik mozifilmjét Török Ferenc. Az 1945 igényes alkotás lett, de se nem elég átfogó, se nem elég érzékeny – ennél már készültek sokkal jobb művek a zsidóság és a többség történelmi viszonyáról.

1945. augusztus 12.: a magyar pusztába megérkezik egy vonat, és két zsidó száll le róla. Az állomásfőnök azonnal rohan a faluba, közben a helyi szovjet kiskatonák kötekedve nézik őket. A zsidó jövevények híre felborítja a lagzira készülődő közösséget: mindenki profitált korábbi eltűnésükből.

Török Ferenc rendező érezhetően arra törekedett, hogy teljes képet mutasson a második világháború utáni magyar falusi társadalomról. Középpontjában a jegyző, Szentes István áll (Rudolf Péter), minden szál az ő kezében fut össze: ő az örömapa, övé a drogéria, és leginkább ő volt a felelős a helyi zsidók deportálásáért. A falu elöljáróiba – legyen szó a plébánosról vagy a rendőrfőnökről – gyomorgörcsként mar bele a félelem és a bűntudat a zsidók láttán, elsőként mégis a stróman Kustár Bandi (Szarvas József) omlik össze.

A szociodrámába belepréseltek egy szerelmi háromszöget. A jegyző fia, Árpád (Tasnádi Bence) üzemelteti a vegyeskereskedést, de a jóléte ellenére apja tetteit elítéli. Menyasszonya (Sztarenki Dóra) azonban nem őt, hanem a szovjetekkel azonos álláspontra helyezkedő, a közelgő rendszerváltás előszelét érző mezőgazdasági munkást, Jancsit (Szabó Kimmel Tamás) szereti.

A szerelmi szál a film üzenetébe egyáltalán nem illik bele, a forgatókönyv azonban szépen beilleszti. Művészeti értelemben pedig lenyűgöző mozit készítettek. Ragályi Elemér szerintem pillanatnyilag a legjobb aktív magyar operatőr, tehetségét ismét bizonyítja az 1945-ben. A színészek szintén kiemelkedőt alakítanak, Rudolf Péter az ellentmondásos karakterét hibátlanul, pillanatnyi megingás nélkül tárja a néző elé. Mellette ki kell még emelni Nagy-Kálózy Esztert, aki a jegyző neurotikus, gyógyszerfüggő feleségét játssza, jelenléte teljesen betölti a vásznat. És ki kell emelnem a zenét, pontosabban a hangokat: az események közepette folyamatosan kattog, csattog, csörömpöl valami, a kakofónia markáns feszültségteremtő eszközzé válik – az elismerés Szemző Tibort illeti.

A baj nem a történet megvalósításával, hanem magával a történettel van.

Nem is igazán a szerelemi szállal, hiszen az ott lappangó féltékenység és irigység valahol a mélyben a zsidók iránti megvetés gyökere is volt. De az 1945 nem erről, hanem szinte kizárólag a bűntudatról szól. Sajnos nem olvastam az eredeti novellát, csak bízni tudok benne, hogy Szántó T. Gábor Hazatérés című alkotása ennél árnyaltabban közelíti meg a helyi közösséget.

A faluban a zsidók jöttének híre pillanatok alatt végigsöpör, és a jelek szerint mindenkinek van takargatnivalója. Török Ferenc pedig általánosít és egyetemesít: a falut nem nevezi meg, tehát bárhol lehetnénk a háború utáni Magyarországon. A történet logikája szerint nincs egyetlen személy se az egész ország összes közösségében, aki ártatlan lenne, aki védelmébe vette volna a deportált kisebbséget. A rendező szerint mindenki – ha nem is egyformán – bűnös volt. Számomra kissé érthetetlen, Török miért ezt a helyszínt választotta legújabb alkotása terepéül, hiszen a rendező sokkal inkább a városokban mozog otthon: a Moszkva tér, az Overnight, de még a Senki szigete is tipikusan urbánus témákat feszeget. Az 1945 legközelebbi rokona a rendezői életműben az Apacsok lehetne, hiszen szintén a bűntudatról mesélt, de a közösség megint csak nem falusi.

A film állításával, mi több, ítéletével nem egyszerűen az a baj, hogy felszínes, hanem hogy sértő.

Az 1945 nem vagy csak érintőlegesen foglalkozik a megszálló szovjetekkel, a világháború okozta károkkal, legyenek fizikai vagy lelki eredetűek. Mintha ebben a faluban senkit nem vittek volna el katonának (tele van fiatal férfiakkal), és mintha a frontvonal teljesen elkerülte volna a települést (sehol nem látszanak a harcok nyomai). Ezekről pedig szót kellett volna ejteni annak érdekében, hogy a kép teljes legyen. De még a kollektív bűnösség ítéletét is meg lehet hozni – Haneke megtette a szintén fekete-fehér A fehér szalagban, ahol egy egész generációt sújtott vele. De a kemény határozat sokkal több alátámasztást igényel. Mondja el az 1945, hogy miért ennyire gonoszak a szereplői, hogyan váltak azzá – mindig ilyenek voltak vagy csak a kor nemzedéke volt képes megtenni a súlyos cselekedeteket?

A Berlinalén ugyancsak vetített Viceroy’s House-ban szintén egy szűk közösség szemén keresztül mutattak be egy történelmi szituációt, India és Pakisztán kettéválását, és az sokkal árnyaltabb film volt, nem hibátlan társadalomábrázolása miatt mégis megbélyegezték iszlamofóbiával. Az 1945 ez alapján joggal vádolható keresztényfóbiával.

A témában annyi elképesztően jó alkotás készült. Éppen a múlt hónapban láttam a Katona Kamrában Az osztályt, ami egy lengyel falu XX. századi történetét meséli el – életem legjobb színházélménye volt. Grecsó Krisztián Isten hozottja nem ebben az idősíkban, de ugyanerről a témáról, a falusi közösség bűnrészességéről szól csodálatos komplexitásban. Vagy ott a Lore, ami a háború utáni Németországot mutatja be, nem beszélve a Saul fiáról, ahol a címszereplő összetett motivációjának egyik eleme a bűnrészesség okozta bűntudat. Sajnos a belefektetett kemény munka és a nagyszerű kivitelezés ellenére az 1945 a felsoroltak közelébe se ér.

A cikkben két elírást április 11-én javítottunk. 

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!