A kurd függetlenségi népszavazás idején különösen aktuális, sőt hiánypótló filmet készíteni Kurdisztánról. Kár, hogy A fecske főszereplője a nép képviselője helyett egy svájci nő.
A közelmúlt külpolitikai hírei – a német parlamenti választások és a katalán függetlenségi népszavazás – árnyékában keveseknek szúrhatott szemet, hogy Irak kurd lakossága is referendumon nyilvánította ki igényét az önálló haza megteremtésére. A világ legnagyobb saját állam nélkül létező népcsoportja a kurd nemzetiség. A több mint harmincmillió kurd azonban mindenhol elnyomott kisebbségben él. A függetlenségi törekvésük olyan ősellenségeket képes összeboronálni, mint Szíria, Irak, Irán és Törökország. Mindezt azért is érdemes feleleveníteni, hogy érzékeljük: mennyi téma lehetőségét hordozza magában A fecske.
A történet főszereplője egy svájci nő. Mira (Manon Pfrunder) kései huszonéves korában a családi ház padlásán megtalálja rég holtnak hitt apja leveleit, amelyet anyja elrejtett előle. A felkavaró élmény hatására úgy dönt, a levelek nyomain haladva egyedül elutazik Irak kurd tartományába, hogy találkozzon édesapjával. A háború sújtotta térségben aztán nem várt segítségre lel a helyi Ramo (Ismail Zagros) személyében, aki elkíséri felfedező útjára. Csakhogy a férfi múltja olyan titkokat rejt, amelyek Mira életét is veszélyeztetik.
A helyszín tehát az iraki kurdisztán, amely épphogy magához tért Szaddám Husszein elnyomó diktatúrája alól, amikor a szír polgárháború, majd az Iszlám Állam feltámadása ismét instabillá tette a helyiek életét. Ramo a pesmergák tagja: ez az az elit hadsereg, amely még a XXI. század legvéresebb háborújában, az Iszlám Állam ellen is képes volt helyt állni. A pusztulás azonban lépten-nyomon megmutatkozik a képeken, jelezve, hogy a túlélés és a fejlődés között óriási szakadék tátong.
Az emberi rombolás és a természet újraéledésének váltakozása uralja A fecske képi világát.
Az omladozó városok után a megnyugvást a térség festői tájai kínálják. A filmnyelvi eszközzel Mano Khalil rendező kiválóan érzékelteti, mennyi lehetőséget nyújthatna a kurd vidék. Csak azt sajnáltam, hogy nem utaltak a civilizáció bölcsőjére, a Tigris és Eufrátesz gazdag történelmére vagy a termékeny félhold évezredes múltjára. De a hiányérzetem ellenére a film szocio-vonala nyújtja a legnagyobb értéket, igaz, ez részben annak köszönhető, hogy tényleg csak elvétve készül mozgókép a kurdokról (ilyen volt a Barátunk, Superman, de a témát igazán a My Sweet Pepper Land fejtette ki jobban).
A lényegi probléma valójában a főszereplő. Mira útja egy klasszikus dramaturgiai séma: a gyökereink felfedezésével megismerni önmagunkat. Sok példát lehetne mondani, de most Alexander Payne nevét emelem ki, akinél szinte mindegyik filmben megjelenik (Utódok, Schmidt története, Nebraska). Csakhogy A fecske esetében a főhősnő döntése teljesen megalapozatlan, de legalábbis érdemi kifejtés nélkül marad. Hiába szép szimbólum a címben jelzett madár, amely mindig visszatér, ettől még Mira története teljesen üres. Egyszerűen az az igazság, hogy néhány levélnél jóval több kell ahhoz, hogy egy nyugat-európai nő egyedül útnak induljon a háborúk sújtotta Irakba.
Összességében teljesen olyan élményt nyújtott A fecske, mint azok a filmek, amelyek egy-egy térség válság utáni életét, a megbékélés elmaradását ábrázolják. Ilyen volt a Csecsenföldön játszódó A keresés, vagy a nagyságrendekkel színvonalasabb Egy tökéletes nap, amely Boszniába vitte el a nézőt. A közös vonás a nézőpont: mindegyik egy-egy nyugati szereplő szemszögéből mesél. Csakhogy hiába kínálnak ezzel azonosulási pontot a nézőnek, valójában pont azokról tudunk meg kevesebbet, akikről szólniuk kéne ezeknek a filmeknek. A helyiekről A fecske is nagy vonalakban, felszínesen beszél. Így válik olyanná a film, mintha egy Neckermann által szervezett katasztrófaturista-járat lenne.
-
6/10