A kistestvérről vagy jót vagy semmit. Mert ugye ki az a lelketlen szülő vagy rokon, aki ne tapsolna kipirosodott arccal a gyermekinek ható produkción? Valahogy így kezdtem el nézni majd’ 20 év után ismét a Szellemirtókat, hogy aztán szépen lassan arcomra fagyjon a fölényeskedő mosoly, és rájöjjek: Ivan Reitman klasszikusa megelőzte korát.
És ez nemcsak afféle politikusi közhely, amit rendre elő kell szedni olyan filmeknél, amik korábban készültek, mint a Jurassic World, és még emlékszik rá valaki, sőt, lefújja róla a port, és felteszi a Corvintetőre. Szellemirtókat nézni cool volt 1984-ben, de messze nem azért, amiért most. Akkor kevesebb érdekesebb alkotás lehetett a mozikban, mint a feltörekvő sztárokkal bemutatott vígjáték. Bill Murray már felvette a flegma pofát, de még nem volt védjegye. Az Aranyoskámban már ugyan megjelent, de hát az Dustin Hoffman filmje, ez azonban egyértelműen Murray-é. De a többi szereplő is emlékezetes: Dan Aykroyd, mint a csapat szellemi atyja remek karaktert testesít meg, valljuk be, jól megírt figurája könnyen hozható. De a szellemek által megszállt figurák is sokat tesznek a történethez: a csetlő-botló, vastagkeretes szemüveges könyvelő, Louis karakterében is lubickolhat az ekkor világhírt szerző Rick Moranis, aki később a Drágám, a kölykök… filmekkel lett végleg komikus színész. Sigourney Weaver, a könyvelő muslinca szomszéd beteljesületlen (vágy)álma – ami később a szellemek segítségével azért beteljesül – pedig már túl van Ripley legendás szerepén.
Mondhatjuk tehát, hogy a Szellemirtók egyik legnagyobb erőssége, hogy karaktereit tisztességesen megírták, a színészgárdát pedig nagyon jól kiválasztották. Legalább ilyen fontos viszont a műfaj kérdése. Vígjátéknak említettem, és így hívják az adatbankok is, bár bennem, igaz, 20 évvel ezelőtti emlékeimben kutatva, valami akcióhorror, valami misztikus kalandtörténet rémlik föl – persze kétségtelen, hogy ehhez a bizonyára mindannyiunk által ismert filmzene nem igazán passzol. Ez mondjuk mindig gyanús volt.
Hát mert ez nem akcióhorror. Itt nincs megszálló démonok között rettegő néző, itt nincs final girl, a horrorfilmek visszatérő motívumaként megmaradó egyetlen túlélő, valójában itt nem félünk a szörnyektől, pedig tényleg vöröslik a szemük, törnek-zúznak, és elsodornak mindenkit, aki az útjukba kerül. Nem félünk, és 20 év után újranézve ez volt a film első szakaszának legkínosabb része, végig azon agyalni, hogy úszom meg ezt a kritikát anélkül, hogy a földbe kellene döngölnöm egy ma már lassú, megijeszteni nem képes, a CGI-t láthatóan még nagyon nem ismerő filmet papírmasé szörnyfigurákkal, nagyjából nulla történettel.
Ez az egy megmarad, valóban nulla történet, de a film második felére azért szép lassan kiderül, hogy ez igenis vígjáték akar lenni, elkezdenek ülni a gegek, stílusuk lesz a szellemirtó fiúknak, jönnek a szörnyes filmekbe egyáltalán nem való poénok, ha pedig ez még nem volna elég, hát persze, hogy a habcsókemberre gondolt valamelyik idióta szellemirtó. Gondolhatott volna inkább Marilyn Monroe-ra, kicsit jobban jártunk volna… A Szellemirtók tehát, mondhatni, az első meghatározó műfajparódia a 80-as évekből, amit követ a Szörnyecskék, az Űrgolyhók, vagy a későbbi idők megannyi filmje a Csupasz pisztolytól a Trópusi viharig.
Ivan reitman rendező, aki egyébként a szörnyek hangját is adta a filmben, valamit nagyon elkapott a Szellemirtókkal, aminek ikonikus zenéje és képei éppen azért tudtak beégni a retinánkba, mert felvállalta ezt a furcsa, de a filmlexikonokban mindenképpen kifizetődő humort. A rendező később próbálkozott még filmekkel, amelyek némelyike el is jutott a magyar mozikba vagy a filmszeretők körébe. Ugyanígy járt a Szellemirtók 2 is, amely sajnos már nem tudott méltó folytatása lenni az 1984-es eredeti darabnak.
A filmet a Budapest Rooftop Cinema június 25-én, csütörtökön este újra műsorra tűzi a Corvintetőn.
