Irodalmi mű inspirálhat-e egy kamaszt gyilkosságra? Kijelölheti-e egy diák gyalázatos tettének megértőjeként tanárát? Ursula Meier A sokk hullámai – Az elmém naplója című drámája ezeket a kérdéseket járja körül a megtörtént eseten alapuló 70 perces filmjében, melyben fantasztikus színészi alakításokat láthat a néző.
A sokk hullámai – Az elmém naplója című filmet a Frankofón Filmfesztivál 2019 keretében mutatták be. Ursula Meier 70 perces alkotása a svájci televízió felkérése született másik három filmmel együtt, melyet helyi gyilkosságok ihlettek. A művet, a széria másik darabjával (First name: Matthieu) együtt, a 2018-as Berlinale Panoráma szekciójában vetítették első ízben.
A film alaptörténetét egy 2009-es eset szolgáltatta: egy 17 év körüli tinédzser előre megfontolt szándékkal megölte szüleit édesapja otthon tartott fegyverével. Ezt a megtörtént eseményt dolgozza fel a svájci gyökerű filmrendezőnő, Ursula Meier, akit a magyar nézők az Isabella Huppert főszereplésével készült, Cannes-ban bemutatott Home című film vagy a Lea Seydoux fantasztikus játékával fűszerezett Sister (Nővér) című alkotás kapcsán ismerhetnek.
Az elmém naplója cím arra utal, hogy a főszereplő fiú, Benjamin Feller (Kacey Mottet Klein) a gyilkosságot megelőző héten naplót vezet,
melyben kifejti, milyen érzelmi állapotban és meggyőződések hatására fogja elkövetni a gyilkosságot. A házi feladatként is íródott szöveg erőteljes lett, melyet nem az irodalmi megalkotottság, hanem a mögötte húzódó tragikus szándék és pszichés zavar tett azzá. A naplóírás ötletét az adta, hogy Benjamin franciatanára, Esther Fontanel (Fanny Ardant) az irodalomóra keretében a hallgatókat írásra ösztönözte, személyes történeteket kért tőlük, olyanokat, melyek a legbensőbb gondolataikhoz nyújtanak hozzáférést.
A film elején egy fiatal fiú felöltözik, felad egy borítékot a postán, melybe előzetesen egy kézzel írt papírköteget tesz. A jelenetet dinamikus, gyors vágások, közelik villanásszerű egymásutánja jellemzi, intenzitását pedig a klasszikus zenei betétek virtuozitása csak fokozza. Miután Benjamin sokkos állapotban feladja magát a rendőrségen, és kiderül szörnyű tette, az ügyért felelős bíró behívatja Esthert, akit megkér arra, olvassa fel az írást, melyet a fiú neki címzett. A nyugdíjazás előtt álló tanárnő pár percig olvas, aztán zaklatottságában feladja és elhagyja az épületet.
Ursula Meier filmjének fókuszában Benjamin és Esther kapcsolata áll. A történet első részében nem lineáris módon kapunk információkat az eseményekről, melyet felolvasott naplórészletek egészítenek ki. Ebből a fiú motivációjára, pszichológiai állapotára és tettének indokaira is választ kapunk. Ezt követően a történet lineárisan halad, és a börtönben ülő Benjamin és Esther történetét, valamint kapcsolatuk alakulását meséli el.
Egy ilyen esetben, mikor a fiú hidegvérrel megöli szüleit, mindenki magyarázatot vár el, miért történt meg az eset.
A történetben az alkotók Esther felelősségét firtatják: egy irodalomtanár miért biztatja a fiatalokat arra, hogy ők legbűnösebb gondolataikat is bátran papírra vessék, aztán elismerje azok (irodalmi) értékét? Esther ugyanis az Ödipusz-komplexus bemutatásához Benjamin egy másik szövegét használta fel óráján, melyben apja iránti gyűlöletét és gyilkossági szándékát foglalja össze.
Ezen továbblépve: az irodalmi műalkotások kiválthatnak-e tragikus eseményeket, vagy inspirálhatnak-e bárkit erre?
Felelősségre vonható-e egy tanár, mert az előírt tanrend alapján olyan szövegeket olvastat a hallgatókkal, melyben szülőgyilkosságot követ el egy gyerek?
A film felvetése, miszerint a tanárnőnek is része volt a tragédia bekövetkeztében, sok szempontból megkérdőjelezhető kiindulópont. Ám ha sikerül túllépnünk ezen, azt mondhatjuk, ez a felelősségérzet vagy lelkiismeret-furdalás az, amely a tanárnőt motiválja arra, hogy a fiút a börtönben látogassa és szabadulása után gyámkodjon felette. Tehát a film nem a tragédia születésére koncentrál elsősorban, hanem arra, hogy a két szereplő ambivalens és abszurd kapcsolatát bemutassa, melyet a kettős gyilkossághoz fűződő naplóírás indít útjára és fon össze végleg.
A filmből magunkkal visszük Fanny Ardant színészi bravúrját: a nyugdíjazás előtt álló tanárnő kétségbeesését, néma feldúltságát éppúgy autentikusan formálja meg, mint időskori szépségét és büszkeségét egy olyan nőnek, aki teljes szívvel hitt abban, amit csinált. Méltó párja a Benjamin Fellert alakító Kacey Mottet Klein is: neurózisa és PTSD-je elementáris erővel hat a nézőre. A minimalista, szereplőkre koncentráló operatőri munka (Jeanne Lapoire) visszafogottsága és a vágás dinamikussága ellenpontozzák a forgatókönyvírói vagy morális kérdésfeltevések kevésbé erőteljes kidolgozottságát, a film mégsem marad annyira emlékezetes, mint Gus Van Sant Elefánt vagy Shawn Ku A mi drága kisfiunk című munkái.
