Pezsgőzhetünk és kaviározhatunk-e önfeledten egy auschwitzi koncentrációs tábort ábrázoló hatalmas poszter alatt? Többek között ezt a kérdést is egymás mellének szegezi a holokauszt-kutató intézet két acsarkodó munkatársa A tegnap virágai (Die Blumen von gestern) című német filmben.
Verekedésbe torkolló parázs vitájuk kapcsán a rendező azt a kérdést veti fel: több évtized elteltével, a 21. század Németországában mit jelent a múlt emlékezetével és a holokauszttal foglalkozni? A II. világháborút követően egy időre az emlékek eltemetődtek, s az elhallgatással a kollektív emlékezésben is rés támadt. Ám nem felejtés volt ez, csupán a generációk közötti áthagyományozás megszakadása, hiszen a mélyben búvópatakként mindvégig megbújtak a haláltáborokat megjárt emberek feldolgozatlan emlékei. A „csend összeesküvése” után – miként Németországban a holokausztról való hallgatást nevezték, – számtalan német film kísérelte meg feldolgozni e történelmi traumát. Ám Chris Kraus filmje más, mit az eddigiek. Marx megjegyzi egy helyütt, hogy minden nagy világtörténelmi esemény kétszer kerül színre: egyszer tragédiaként, majd komédiaként. Tudvalévő, hogy az unokák generációja már egészen másképp viszonyul a zsidó identitáshoz és a múlthoz, így nem csodálkozhatunk, hogy az 1963-ban született német rendező most látta elérkezettnek az időt, hogy új megközelítésben, vígjátékként szóljon az eddig drámaként kezelt témáról.
Kraus filmjének hősei különféleképpen viszonyulnak a holokauszthoz: van köztük koncentrációs tábort megjárt túlélő, holokauszt-intézmény vezető, a témát kutató történész, jóvátételi szponzor és a téma iránt érdeklődő, germanofób, francia gyakornoklány. Egy dolog azonban összeköti őket: valamennyien részesei a holokauszt központ által rendezendő grandiózus konferencia tervének. A média hathatós támogatásával ennek pedig jól kell elsülnie, mert a konferencia sikere biztosítja az intézmény további fennmaradásához elengedhetetlen szubvenciót.
A konferencia szervezésén túl, a film cselekménye a saját és hazája múltjába fulladt, munkamániás holokauszt-kutató Toto (Lars Eidinger), és a bolondos-labilis, francia gyakornoklány, Zazie (Adél Haenel) szerelmi kalandjának részeként bontakozik ki. Kettőjük románca egyben a múlt feldolgozásához való viszony kérdéséről is szól. A fiatalkorában egy neonáci csoporthoz tartozó Toto a vérzivataros családi múltat a tömeggyilkos SS tiszt nagyapjáról írt vaskos tanulmány kötettel kompenzálja, – e mögé rejti történelmi bűntudatát. Toto enerváltsága és labilis identitása a negyvenes éveikben járó német értelmiségi impotenciáját sugallja. Így azon sem lepődünk meg, hogy egy szép napon a holokausztról a genocídium kutatására vált át.
Ezzel szemben a színre lépése pillanatától mindenki életét fenekestől felforgató, hisztérikus Zazie pont az ellentéte. A zsidó származású francia lány holokauszt-áldozat nagymamájáról szóló mulatságos és könnyen átlátható ál-történeteivel a film elsődleges humorforrásául szolgál, különösen Toto humortalanságával szemben. „Mesüge vagyok” – ismeri be maga is egy ilyen látványos lebukása alkalmával. Bár Zazie meséi a nagymamáját idézik, valójában saját magáról szólnak, – arról a kimondhatatlan ambivalens érzésről, hogy igazából mennyire vonzódik mindenhez ami német, miközben gyűlöli is azt. Maga által sem felismert identifikáció ez az agresszorral. Egy nagyszüleiket ábrázoló korabeli fotó felhasználásával azonban mégis csak ő képes a holokauszt történéseit összekapcsolni a jelennel, – túllépve ezzel Totó köldöknézegető múltba bambulásával.
A hangulati elemek mind vizuális, mind akusztikus formában fontos szerepet játszanak Chris Kraus filmjében. A holokauszthoz való viszonyuk érzékeltetésénél sokatmondó a két koncentrációs tábort megjárt túlélő képi ábrázolásának kettőssége. Manfréd, a holokauszt-központ vezetője, egy sötét, odúszerű lakásban él magányosan, melynek falait padlótól-plafonig zsidó deportáltakról készült korabeli fotók, levelek, naplórészletek és lágerképek borítják, lakóját mintegy belekocsonyásítva az időbe. Vele szemben a kacér színésznő-túlélő tágas, világos, modern berendezésű lakásában fogadja a történészt „hagyjuk már ezt a trauma-nyafogást” felkiáltással, és hosszas rábeszélést követően, csak komoly anyagi juttatás fejében hajlandó szerepelni a konferencián. Mindezt még tetézi, hogy fellépését – mintegy jóvátételként a gyár múltbéli szerepéért – a hajdanán zsidó deportáltakkal dolgoztató Mercedes cég szponzorálja.
A képi világ mellett a zene is atmoszférateremtő hatású: Zazie hebrencs személyiségét már repülőtéri megérkezésekor megelőlegezi az a bohókás-andalító francia sláger, ami aztán többször is felcsendül a lány időnként hajmeresztő megnyilvánulásainak zenei aláfestéseként. (Amúgy már a neve is egy cserfes, kalandvágyó kislányt idéz a Raymond Queneau regényéből filmre vitt Zazie a metróban című híres francia filmből).
Chris Kraus filmje azért különösen érdekes, mert üdítően friss hangon tud szólni a holokauszt kérdéséről. A rendező sokszereplős „holokauszt környezetbe” ágyazottan mulatságos történetként tudja előadni azt a rettenetet, amiről eddig sok rendező csak a dráma hangján tudott szólni. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a két főszereplő színész alakítása nagyban hozzájárul A tegnap virágai című film sikeréhez. Adél Haenel fergeteges játéka nélkül nem ugyanaz lenne a történet, de a félszeg, magába savanyodott Totot alakító Lars Eidingert is csak dicséret illeti e téren. A film befejezése nagy csavart rejt, – de sok tanulsággal is szolgál. Ám nem ad feloldozást.
