Fesztivál

Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál 2019: „Ami a szívemig hatol” – Living the Light

A szegedi Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál egyik legizgalmasabb alkotása a világhírű operatőrről, Robby Müllerről készült Living the Light című dokumentumfilm. A fény mestereként aposztrofált holland operatőr olyan neves rendezőkkel dolgozott együtt, mint Wim Wenders, Jim Jarmusch avagy Lars von Trier, s munkásságáért 2013-ban nemzetközi életműdíjjal tüntette ki az Operatőrök Amerikai Társasága.

A 2018-ban elhunyt Robby Müller 1940-ben született a Holland Antillákon, 1953-ig Indonéziában élt a családjával, majd Amszterdamban telepedtek le. Miután a Holland Filmakadémián elsajátította a szakmát, Gerard Vandenberg segédje lett. Ezt követően Németországba költözött, ahol megismerkedett Wim Wendersszel, akihez karrierjének kezdete is kötődik – 1970-ben ő volt az operatőre Wenders Nyár a városban című, első filmjének. Európában ez jó kezdetnek ígérkezett, és a rendezővel való kapcsolata későbbi amerikai karrierjében is meghatározó szereppel bírt.

Robby Müllerrel az Oscar-díjas Steve McQueen 2002-ben már készített egy rövidfilmet.

Valami varázslatos és költői van mindenben, amit forgat, de persze ez mind a tudásán alapul. Talán egy blueszenészhez hasonlíthatnám. Csupán pár új akkordot játszik, de átadja, amit át kell” – nyilatkozta akkor róla McQueen. A mostani, Claire Pijman rendező-operatőr által 2018-ban készített dokumentumfilm azonban a világhírű operatőr egész alkotói életszakaszát átöleli. Megszólalnak azok a híres filmrendezők, akikkel pályafutása során együtt dolgozott, a különböző filmes stábok tagjai, és nem utolsó sorban magánéletének főszereplői közül két felesége, a lánya és a fia. S ami különlegessé teszi az alkotását, hogy Pijman a forgatáshoz felhasználhatta Robby Müller személyes magánfilmgyűjteményét. Az ezernyi videónapló és fotó, amivel pályafutása során Müller a forgatások szüneteiben dokumentálta saját életét, különösen személyessé teszi a filmet.  A rendezőnek köszönhetően Robby Müllerről így igen összetett személyiségkép bontakozik ki: egy spontán, kreatív operatőré, aki mindig előre „megálmodja” a filmjeit, s aki a forgatások során még a fizikai veszély vállalásától sem riad vissza különleges filmeffektek felvételénél. A sikeres operatőr imázsa mellett azonban képet kaphatunk a zárkózott, hangulatember Müllerről is, aki szállodaszobák mélyén, családjától örök távolságban, magányban élte az életét.

Wim Wenders: Párizs, Texas

Claire Pijman dokumentumfilmje izgalmas, személyes hangvételű portréfilm Robby Müllerről, amely egyben olyan lényeges kérdésekre is választ keres, mint hogy az operatőr teljes mértékben alávetettje-e a film rendezőjének? És a filmforgatás során az operatőrnek láthatatlannak kell-e maradnia, avagy jól felismerhető stílusjegyeivel rányomhatja kézjegyét a rendező filmjére? A megszólalók elbeszéléseiből úgy tűnik, Robby Müller szakmai életútját az aranyközép szabályának betartása jellemezte leginkább. A vele dolgozó rendezők szerint operatőrként soha nem akart egyénieskedéssel rájuk telepedni – azonban a (szórt)fény és árnyék sajátos alkalmazásával, különleges bevilágításaival, színeivel, képkompozícióival, a látványvilágot egészében meghatározó különleges atmoszféráival olyan csak rá jellemző, konzistens stílusjegyekkel dolgozott, amelyek valamennyi filmjén rajta hagyták a kéznyomát. De – miként ez kiderül – éppen ezekért a sajátosságokért szerettek vele dolgozni, és próbálták őt filmjeik számára minél többször operatőrként megnyerni.

A róla készült filmben természetesen megszólal Robby Müller is, aki beavatja a nézőt a műhelytitkaiba. Mikor egy-egy új filmje forgatására készül, éppen a rendező-operatőr viszony kettőssége miatt, sohasem mások filmjeit nézi meg ihletszerzés címén, hanem fotókat és festményeket tanulmányoz következő filmje atmoszférájának elképzeléséhez, mert ezek – ellentétben a rendezőnek alávetett operatőri munkával – autentikus, öntörvényű alkotások. Egyik ilyen nagy kedvence volt az amerikai festőlegenda, Edward Hooper, akinek átható atmoszférát sugárzó, titokzatos történeteket sejtető képei mindig is megragadták. A filmjeiben természetes fényt alkalmazó Robby Müller felvételeit is a vizuális sallangot nélkülöző szikár képkompozíciók, hétköznapiságában praktikus, ugyanakkor részletgazdag, egészében lenyűgöző beállítások jellemzik. Amerikában meg is gyűlt ezzel a baja, amikor a hatalmas technikai felszereléssel, nagy csinnadrattával kivonuló stábot több alkalommal is nemes egyszerűséggel hazaküldte, s egyetlen kamerával vette fel a jeleneteket.

Elmondása szerint Robby Müller titkon mindig olyan forgatókönyvben reménykedett, „ami a szívemig hatol”, s amelyből érzelmileg-intellektuálisan ő is építkezni tud.

Nos, ha végig tekintünk filmjei hosszú során, számtalan ilyenre tippelhetünk, persze sose tudjuk már meg, melyek voltak a szívének oly kedves filmek. Ám kétséget kizáróan ilyen lehetett egyik leghíresebb alkotása Wim Wenders rendezében a Párizs, Texas, amely világhírnevet és Aranypálmát hozott nekik. De ide sorolandó Jim Jarmusch Mystery Train-je, nem is szólva a Halott emberről. „Sokat tanultam tőle a színekről is, és arról, hogyan hatnak az ember érzelmeire, vagy hogyan változik az ég 10 másodpercenként egy varázslatos órában és alakulnak át az árnyékok” – vallotta róla Jarmusch. Karrierje vége felé Lars von Trier  olyan filmjein dolgozott, mint a Hullámtörés és a Táncos a sötétben. 2017-ben életmű-kiállítás nyílt munkáiból Németországban, s ott „a fény mesterének” nevezték.

Jim Jarmusch: Halott ember

Ám akadnak szívszorító jelenetek is a filmben, ilyen amikor Müller lánya, Camilla már felnőttként arról beszél, hogy szinte sohasem látta állandóan úton lévő apját, aki képeslapokat, mókás kis rajzokat küldött neki a világ minden tájáról kisgyerekkorában, s ezekkel volt kitapétázva a szobája. Robby Müller 78 évesen halt meg amszterdami otthonában. Egy súlyos sztrókból felépülve akkor már évek óta súlyos demenciával küzdött, sem beszélni, sem mozogni nem tudott önállóan. Élete utolsó éveit családja körében töltötte, felesége, lánya és fia szerető gondozásában.

Argejó Éva

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..