Magazin

Anilogue 2014: Világpanoráma

me+herToronyugró zsiráfok! Történelmi drámácska! Megszakadt kartonszív! A nagyvilág 2014-ben is kitermelt egy Világpanorámára való csodát.

Az Anilogue minden évben Világpanoráma címmel mutatja be azokat az animációs rövidfilmeket, melyeket legjobban szeretett a világ az adott évben. Bár az európai filmekre koncentráló Versenyprogram, a Cartoon d’Or és a tematikus vagy retrospektív válogatások is színesek, ez a kitekintés általában a legváltozatosabb – és széles bázisa miatt a legkiegyenlítettebb minőségű is.

5,8 méter / 5 Meters 80 (Nicolas Deveaux, Franciaország, 2013, 5’23)
A zsiráf kecses állat, főleg toronyugrás közben. Csak úgy nyaklik a pálcikalába! És mert a zsiráf szorzóval működik, minél többen van, annál kecsesebb (ellentétben, mondjuk, a varacskos disznóval).

5meters

Persze animálni is annál nehezebb lesz. Vonul a sok zsiráf, és mindnek kicsit másképp kell mozognia, mármint a zsiráfanatómia lehetőségein belül. És nem csúszhat meg a patájuk a padlócsempén. És a víznek is realisztikusan kell csobbannia körülöttük. Nicolas Deveaux dolgát a hihetőség megteremtésében megkönnyítette, hogy még egyetlen ember sem látott zsiráfot toronyugrani – másfelől viszont hogyan animáljuk, ha egyszer még egyetlen ember sem látott zsiráfot toronyugrani?

Akárhogy csinálták, Deveaux-ék tökéletes munkát végeztek: egy árva hiba sem vehető észre az ötperces animációban. Techdemó, persze, semmi értelmesebb: de a vicces megvalósítás elfedi a hidegségét.

Föld / Land (Masanobu Hiraoka, Japán, 2013, 3’30)

landFormakavalkád. Egymásba omló színalakzatok metamorfózisa, minden századik képkockán valami felismerhetővel; emberekkel, amint felfalja őket a pasztell-gömböc, állatokkal, amint a földbe olvadnak. Érdekes kísérlet. Az ember inkább az óceáni közeget társítaná a metamorfózis könnyedségével: ott alakváltó polipok, csillaggá robbanó korallok, áramló szépségű ráják élnek: de a szárazföld – nos, az száraz. Szilárd. De nem Masanobu Hiraokának.

Mivel az alakzatok léte a percepciónk függvénye (kérdezz meg egy pszichológust vagy egy vizuális felismeréssel foglalkozó programozót), a föld szilárd lényei is átolvadhatnak egymásba, csak tőlünk függ. A Föld tanulsága: a szubjektív nézőpont is érvényes.

Apa / Padre (Santiago Bou Grasso, Argentina, 2013, 12′)

padreEgy veterán katonai parancsnok lánya nap, mint nap gondoskodik ágyhozkötött apjáról. Argentínában talán véget ért a diktatúra, de e nő életében még jelen van.

Ez a film is egyike azoknak, amiről minden évben zsörtölődnöm kell: ha nem olvasod el a leírást, sose jössz rá, miről szól. Ó, a hangulatábrázolás kitűnő. A vénlány sivár élete, a lassan elhatalmasodó pszichózis valósággal sugárzik a bábanimált filmecskéből. Mestermunka. De a tartalom, a mondanivaló, a lényeg, az bizony csak utalásokban van jelen, és még azok megértéséhez is kell az argentin közelmúlt valamelyes ismerete. Ettől függetlenül hatásos darab.

1000 fennsík / 1000 Plateaus (Steven Woloshen, Kanada, 2014, 3’21)

1000_plateusMinimálművészet, jelentés nélkül: az alkotás folyamata az érdekes, nem a végeredmény. Az 1000 Fennsík teljes egészében Woloshen autójának első ülésén készült. Bepakolt a kocsiba háromszáz méter filmet, száz ceruzát s miegymást, és rajzolt, mialatt másokra várt.

A kanadai Steven Woloshen színes ábrákkal mutatja be az utazás és a jazz iránti szenvedélyét ebben az absztrakt filmben – mondja a leírás. Elhiszem, de mert absztrakt a film, itt is csak az alkotó kimondott leírásából derül ki, mit kívánt ábrázolni. Ha nem követelmény, hogy a darab önmagában is értelmezhető legyen: bevallom, én ott zavarban vagyok.

Én és a Moultonom / Me and My Moulton (Torill Kove, Norvégia, Kanada, 2014, 13′)

moultonA Moulton egy kudarc példája. Szegény norvég kislányok biciklit szeretnének, de egy alig-bicikli dizájnterméket kapnak helyette: a szülők magukkal törődnek, nem a gyerekek vágyaival. De maga a film inkább egy összetartó család diadala. Mert a gyerekek még a csalódás után is felszállnak a biciklire.

Az Oscar-díjas Torill Kove személyes visszaemlékezésében sok az elidegenítő elem – ezt a kísérőszöveg le is írja. De mégis működő család az övék. Apa nem hagyja ott őket (mint az alsó szomszédnál). És csak megérkezik az a bicaj, akármilyen is. A Moulton egy rendhagyó családot mutat be, ahol a dizájner szülők azzal sem törődnek, ha a háromlábú székeken folyvást hanyattesnek a gyerekek, de ott vannak azért. Tegye fel a kezét, aki sosem csalódott gyerekkorában.

A nagyobb kép / The Bigger Picture (Daisy Jacobs, Egyesült Királyság, 2014, 7’17)

the_bigger_pictureÉletnagyságú animáció: Daisy Jacobs emberméretű vakolat-festményekkel és a hozzá tartozó kellékekkel készítette el keserű meséjét. A szó szerint a falra tapadó figurák egy elengedés nehéz folyamatát mutatják be: egy öreg édesanya utolsó napjait két fiával.

Az egyik fiú sikeres és dolgos, anyja büszkesége, a másiknak semmi ambíciója nincs, de ő ápolja az öregasszonyt. A film nem hoz ki sokmindent az ellentétekből (és végképp nem dramatizál: megmarad a hétköznapi szituációknál), de épp a visszafogottság miatt átélhető.

Férfi a széken / Man on the Chair (Jeong Dahee, Franciaország, Dél-Korea, 2014, 6’55)

man_on_the_chairEgzisztenciális szürreál szolipszista tendenciákkal: ez a darab hat percben egyszerre talál időt arra, hogy szavakkal és tettekkel is megkérdőjelezze főszereplője, aztán az egész világ létét, és arra is, hogy közben abszurd humora révén szórakoztató maradjon. A szolipszizmus, mondjuk, eleve mulatságos hozzáállás: ha a világ én magam vagyok, akkor az én hibám lesz minden benne… Ebből a körből igazán csak az ablakon át lehet menekülni (fejessel az aszfaltra). Vagy egy filmecskével, ami kellő határozottsággal összefoglalja, hogy a filozófiát a hétköznapokban érdemes nem túl komolyan megélni.

Én + Ő / Me + Her (Joseph Oxford, USA, 2014, 13′)

me+herAz ember szíve megszakad ezen a filmen. Kartonpapír-figurák szerelme a síron (nos, égetőművön) túl: tragikus, felemelő és szép.

Különösen, mert a papírlények szíve szó szerint megszakad. A kartonrétegekből felépülő bábfigurák így múlnak ki a film világából; az egyik réteg, jó mélyen a külalak alatt, a szív, és az bizony szakadékony. Amikor tehát báblányt elviszi a – hm, kukásautó: akkor bábfiú utánaered. Mit ér nélküle az élet?

A film a Sundance-en is versenyben volt. Mesteri animációja és filmezése még a történet, a kartonarcuk ellenére is kifejező karakterek nélkül is megérdemelné a főhajtást. A ragasztott bábokat a kamerák előtt mozgatták, a filmezés tehát élőben zajlott (semmi stop-motion), és a mozgás, a megvilágítás, az interakciók így is tökéletesek. S még hozzáteszem: a zene is nagyszerű lett.

Évkönyv / Yearbook (Bernardo Britto, USA, 2014, 5′)

yearbookA világ elpusztul. Egy kevés ember menekülhet csak el. Te írod meg a bolygó történetét, amit magukkal vihetnek: kit választasz, kit írsz bele?

Az idei Világpanoráma legérdektelenebb darabjának tartom az Évkönyvet. A témafelvetésen kívül semmi érdekeset nem találtam benne. Nevekkel dobálózik: ő jön, ő kimarad. Semmi indoklás. Semmi fejlődés, változás (pedig a sztori szerint tizenhét évig tart a gyűjtőmunka). Semmi konfliktus a hallatlan feladattal megbízott Átlagos János lelkében. A végén felmerül benne: vajon őrá emlékeznek-e majd, de ki ezt sem fejti. Unalom, unalom.

Az animáció is lapos, majdnem stílustalan. Ezt a darabot nem vinnék magukkal a túlélők.

Marilyn Myller (Mikey Please, Egyesült Királyság, USA, 2013, 6’05)

marilyn_millerSzegény művészlány minden erejével azon van, hogy valami nagyot alkosson. Vágyai a világteremtésig sarkallanák. Dehát nem egyszerű a való világban értéket teremteni. Annál egyszerűbb viszont pusztítani. Vajon átválthat-e a kreatív hajlamok destruktivitásban kifejeződő tombolása önmaga is kreativitássá?

Igen: ezzé a filmmé. Ez az önironikus kis darab egy percig sem veszi komolyan magát, akármennyire is komoly témákat feszeget, és ez a könnyedség hihetően őszintévé teszi. Az a fajta darab, amelyiknek az alkotóját szinte látod kacagni saját magán. Önreflexív lezárásával pedig jó záródarabja a Világpanorámának is.

Összegzés: a Föld vizuálisan a legszebb, a zsiráfos darab a legmeghökkentőbb, a Marily Miller a legőszintébb: de az Én + Ő megindító történetével és animációs kreativitásával nem veszik fel a versenyt. A kartonbábok felülmúlták a falfestményeket, az animált zsiráfokat és a számtalan kézi rajzot is.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com