Magazin

Anilogue 2015: Cartoon d’Or

oszi_levelek_autumn_leavesMélabús, komoly alkotások dominálják az idei Cartoon d’Or mezőnyt – az élet nagy kérdései kerülnek a vászonra a legtöbb jelöltben.

A Cartoon d’Or a legjobb animációs filmeknek járó páneurópai díj. A vetítés a hat 2015-ös jelöltet mutatja be, a győztessel, Daisy Jacobs Nagyobb összefüggés című filmjével együtt.

 

Nagyobb összefüggés (The Bigger Picture, Daisy Jacobs, UK, 2014, 7´30)

A 2015-ös Cartoon d’Or győztese különleges technikával szól nagyon hétköznapi szituációkról. Életnagyságú animáció: Daisy Jacobs emberméretű vakolat-festményekkel és a hozzá tartozó kellékekkel készítette el keserű meséjét. A szó szerint a falra tapadó figurák egy elengedés nehéz folyamatát mutatják be: egy öreg édesanya utolsó napjait két fiával.

Az egyik fiú sikeres és dolgos, anyja büszkesége, a másiknak semmi ambíciója nincs, de ő ápolja az öregasszonyt. A film nem hoz ki sokmindent az ellentétekből (és végképp nem dramatizál: megmarad a hétköznapi szituációknál), de épp visszafogottsága miatt átélhető – írtam tavaly.

Magam nem ennek a filmnek adtam volna a díjat, mert úgy érzem, más alkotások jobban használták ki az animációban mint médiumban rejlő határtalan lehetőséget. De az is lehet, hogy valójában azért idegenkedem a filmtől, mert félek a benne szereplő szituációtól, kellemetlen érzéseket gerjeszt: és ha ez így van, az éppen a film erejének bizonyítéka.

A Nagyobb összefüggés egyébként BAFTA- és Annecy díjat is nyert a Cartoon d’Or mellett, Oscar-jelölt volt és Cannes-ban is helyezett lett.

 

Kóda (Coda, Alan Holly, Írország, 2014, 9´)

Elütöttek egy embert. Szegény részeg férfi lelke végigvándorol a bulinegyeden, nyomában a Halál fekete óriásalakjával, mígnem egy parkban végül találkoznak – vajon lesz-e foganatja a lélek könyörgésének, vajon jár-e még több idő neki a világban?

Ez a lírai rövidfilm leginkább az érzelmekre hat, már ha valaki éppen fogékony a témára. Történetében, mondanivalójában, esetleg animációs kivitelezésében nem nyújt semmi különlegeset. Mondhatni, rétegfilm: az olyan emberek rétegének szól, akiket foglalkoztat az elmúlás gondolata. Vagy éppen az élet megéléséé. Mert a világban számtalan olyan élmény éri az embert, amiről nem is hinné, milyen drága lehet az utolsó pillanatból visszanézve.

Persze ez egy orbitális közhely is egyben. Író legyen a talpán, aki úgy tudna novellát készíteni belőle, hogy az ne váljon giccsé. Az animáció itt előnyben van: rövidfilmben a közhelyet is könnyebben fogadjuk el tanulságnak.

A számos díjat elnyert filmet megnézheted itt:

 

A Single Life (Job, Joris & Marieke, Hollandia, 2014, 2´15)

Ha már az egész Cartoon d’Or az átlagélet nehéz kérdéseiről szólt idén, hát itt a példa rá, hogy lehet azt frissen és viccesen is tálalni: Pia feltesz egy rejtélyes bakelit kislemezt, és beutazza vele élete állomásait – csak el ne felejtse időben visszapörgetni! A humoros kisfilm az idei Versenyprogramban is szerepelt.

A filmecske erejét éppen gyorsasága adja: villanásszerű (alig pár másodperces) jelenetek teremtik meg a szituációs komédiát és a néző maga sem tudja, hirtelen a groteszk-aranyos animáción, a helyzeteken, az idővel való versenyfutáson vagy az élet uniform menetének megjósolhatóságán kacagjon-e; mire eldönti, vége is az egésznek. Ilyen bátor rövidfilmhez stílusérzék kell: a Job, Joris & Marieke nevű holland animációs műhely pedig nem szűkölködik benne. A film kiviláglik a mezőny komorabb darabjai közül.

Érdekesség azoknak, akik látták: a holland közönség nem kacag a film végén, az amerikai viszont igen. A magyar is. „Talán nem számítanak rá” – vélik az alkotók.

 

Bajtársak (Brothers in Arms, Cav Bøgelund, Dánia, 2014, 30´)

Míg az összes többi animációs film kísérletezik, fantáziavilágot alkot vagy varázslatokat művel, ez a darab tisztán evilági: akár élőszereplős dokumentumfilm is lehetne. A Bajtársak dán katonák afganisztáni történetei alapján készült, és a bizalom problémáját tárgyalja.

Ørn, a dán parancsnok és Fareed, az afganisztáni rendőrfőnök közösen dolgozik néhány ópiumültetvény felszámolásán, ám amikor Ørn egyik katonáját egy merénylő megöli, az európai parancsnok bizalma megrendül Fareed hűségében: túl drága órát hord a rendőrfőnök, túl gyanúsan tűnt el a merénylet alatt… A közös járőrözés végül tűzharcba torkollik; a kérdés az, ki fog lőni kire?

A gyanú, a kulturális távolság, a korrupció, a parancsnoki felelősség és egy kicsit a paranoia is szerepet játszik ebben a filmben. A történet a misszió hétköznapjait, a járőrözést és az afganisztáni terepet is roppant finoman kidolgozott animációban mutatja be és nem spórol sem az idővel, sem a karakterépítéssel (a Bajtársak egyébként a maga félórájával messze a Cartoon d’Or leghosszabb darabja idén.) A katonai realizmus kissé az Amerikai mesterlövészre emlékezetet, de a Bajtársak még annál is szikárabb. Nem is értem, miért kell animációnak lennie – a médiumban rejlő lehetőségeket nem igazán használja ki. (Viszont az animált tűzharcok történetében kétségkívül maradandót alkot.)

 

Őszi levelek (Autumn Leaves, Carlos De Carvalho, Aude Danset, Franciaország, 2013, 10´30)

Szépségesen megrajzolt, szecessziós hatású darab a tél és a tavasz allegóriájáról: ilyet alkottak volna a régi festők, ha kezükben lett volna a 3D animáció technikája.

Abel, a fehér fiú és Apolline, a kis napsugár-lány a télben illetve a tavaszban élnek: Abel lába nyomán megfagy a föld, Apolline keze kizöldíti a fákat. Sose lenne szabad találkozniuk – mi történik, amikor mégis megpillantják egymást? A film, mint egy festmény, allegórikus ábrázolásaival gyönyörködtet, de sem a történet, sem a szereplők nem mondanak sokat önmagukban. Meg lehet fejteni ezt a tízperces kisfilmet, de nem rágja az ember szájába a lényegét.

Bár, őszintén szólva, az sem zavarna, ha nem is lenne lényege (mondanivalója, akármije), csak a szépséges grafikája. Tíz percig ezt a kavalkádot még értelem nélkül is elnézegetné az ember.

A teljes filmet megnézheted itt:

 

Alig várom (I Can´t Wait, Claire Sichez, Franciaország, 2013, 5´)

Ugye te is tapasztaltad már, mennyivel gyorsabban száguld az idő a felnőtt számára? És hogy ezen leginkább úgy lehetünk úrrá, ha mindig kitűzünk magunknak valamit, amire várhatunk? És aztán – hogy a várakozás értékesebbé válik, mint jutalma maga?

Orbitális közhelyek ismét, és egy elég okosan készített kisfilm, hogy megbocsássuk neki. Mit megbocsássuk: egyenesen lelkesedjünk érte! A kis piros szalag motívumával átkötött élet várakozásról várakozásra múlik el a vásznon, és olyan aranyos, olyan lélekkel teli mind a rajz, mind a narráció, hogy örömmel nézi az ember. Ha pedig egy alkotás művészileg érvényesen képes előadni valamely igaz közhelyet, akkor az tanítássá változik – nem csoda, hogy a Cartoon d’Or jelöltjei közé került a film.

 

***

Furcsa, hogy az idei Cartoon d’Ort mennyire dominálják a hétköznapi élet problémái: a Bajtársak az egyetlen kivétel (és talán az Őszi levelek, de metaforának az is felfogható). És érdekes, hogy az A Single Life kivételével mind milyen szomorkásan teszi. Volt már olyan év is, amikor az animációs felhozatal egyenesen depressziós volt (2012-ben a Világpanoráma és a Cartoon d’Or, túlzás nélkül állítom, kívánatossá tette a halált); most semmiképp sem olyan fekete: csak kontemplatív. Kissé melankólikus. Igazán hiányoltam az idei animációból a varázslatot.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com