Magazin

Anilogue 2017: Nyuszitól Istenig – Versenyprogram C

Éhező nyuszi, árva kislány, csúf cica, valamint Goddard és Isten: mindenféle teremtmények (és teremtők) mindenféle kalandjai megelevenednek az idei Anilogue versenyprogramjában.

A Filmtekercs minden évben sorra veszi az Anilogue pompás versenyprogramjának darabjait: harminc európai rövidfilm verseng a díjért; harminc rövid kritikát kínálunk. Az „A” részt itt olvashatod. Lássuk az utolsó tíz darabot!

 

Amalimbo (Juan Pablo Libossart, SE, 15′)

Ha egy kislány elveszíti az apukáját, a világ végéig is elmenne, hogy visszaszerezze. Vagy a túlvilágig. És közben az se érdekelné, ha maga a teremtő áll az útjába.

Az Amalimbo egy meghatározatlan időben és helyen (de valószínűleg a jövőben) játszódó, kísérleti hangulatú rövidfilm, számos szimbolikus tárggyal, redukcióval (egy gyerek világlátásához mérten), és variálódó formanyelvvel: a közepén egy a harmincas évek animációjára hajazó gegsorozat a legszomorúbb dolog, amit rajzfilm csak közvetíthet (a hiába próbálkozásról szól).

De a szomorúságot átitatja a kislány makacssága, szeretete édesapja iránt. Lelke van a filmnek, és üdvös módon távol marad a hatásvadászattól.

 

Lupus (Carlos Gomez Salamanca, FR, 10′)

„Farkas.” Azaz kutya, elvadulva. „2011 decemberében egy húsztagú kóborkutya-falka széttépett egy éjjeliőrt Bosa utcáin, Bogota egyik külvárosában. A rövid animációs film eköré a tragikus hír köré épül és mutatja be a test, a kegyetlenség és a területek fogalmait” – írja az ismertető, de a film valójában még ennél is többet tesz: politikai síkra tereli a tragédiát.

Mert – lám – a politikát a beruházás révén megszerezhető szavazatok érdeklik, a bizniszt a megszerezhető állami pénz, a renddel és pláne a szegény éjjeliőrrel senki sem foglalkozik, és akármilyen cinikus is a filmbeli beszélő politikusfej, amint eredményeket sorol, ez pont ugyanígy lenne itthon is. Tudom, közhely. De érdemes a közhelyek igazságát is bemutatni néha, anélkül nem javulhatnak.

 

Bye-Bye, Mom (Tina Orosz, HU, 6′)

A lány elutazik, anyja otthon marad. Egymásnak adják egy darabjukat. Szó szerint. Megőrzésbe marad egy szem, egy fél kar. Bizony nehéz otthagyni az otthont / elengedni a gyereket. Még ha aztán haza is jön, óhatatlanul elutazik újra.

A film trükkje az, ahogy egyre kevesebbet adnak oda szereplői magukból. Egyre csökken a hajlandóság, hogy lelkünk egy darabja mással maradjon. Ez a kirepülés, az üres fészek szindróma, és a másik oldalról a fészekhagyás szép metaforája, és bár régen túl vagyok a magam hasonló történetén, azért mégiscsak elgondolkodtatott arról, elég szeretettel csináltam-e.

 

Lerajzolni valakit kilencszer (Sasha Svirsky, RU, 6′)

Lerajzolhatsz valakit pálcikaként, vagy darabonként, vagy eltakarva, vagy részletesen, vagy padlizsánnak, vagy fekete-fehérben, és már nem is emlékszem, még milyen ezerféle módon; az ezerféléből a film kiválaszt kilencet, és többé-kevésbé e kilenc választáshoz hangoltan kísérő animációt szolgáltat az ötletekhez.

Az alkotó absztrakciót, kollázst és rajzolt animációt vegyítve az animációban rejlő lehetőségek spontán és nem szisztematikus felfedezésére invitál minket” – írja az ismertető. A „nem szisztematikus” elég szép kifejezése a káosznak: én képtelen voltam értelmet felfedezni a nemszisztematikusságban. Ami sokkal súlyosabb, mintha csak rendszert nem tudtam volna felfedezni. A „blöff” szó járt az eszemben, de mert a kisfilm kétségtelenül fantáziadús, végül is nem ragaszthatom rá ezt a címkét.

Kísért pedig. Érdemes eljátszani azzal a gondolattal – ilyenkor, amikor egy kísérletező film értelme csak a leírásból derül ki, magából a filmből nem –, hogy vajon hányféle teljesen különböző „értelmet” vagy „mondandót” vagy „tárgyat” találhatnánk pont ugyanezekhez a képsorokhoz – és ez mit jelent a kísérlet érvényességére nézvést.

 

Szerda Goddard-ral (Nicolas Menard, UK, 4′)

Egyszerű vezetésű, poénosan butus, valójában igen mély rövidfilm Isten kereséséről, és arról, hogy ha meg is találod, azzal nem jutsz előbbre – és valóban rövid: alig négy perc. Dicséretes, kimunkált, sűrű tömörség, egy meggondolt alkotó magabiztos négy perce.

A Szerda Goddard-dal az idei versenyfilm-felhozatal egyik legerősebb darabja. Egy igen tehetséges történetmesélő és vizuális alkotó teremtett itt filozófiai érvényű gondolatokat rém szimpla rajzokkal; még a humor is a gondolatiság eszköze itt, és látszik, hogy az alkotó ismeri műve hátterét.

 

Dióhéjban (Fabio Friedli, CH, 5′)

Egy magtól a háborúig, a hústól a szerelemig, a közönytől az apokalipszisig. Kísérlet a világ összefoglalására dióhéjban.” A Dióhéjban látszólag random, valójában egymásból következő tárgysorozatok mintává rendeződését mutatja be, a minták alakulása kapcsán pedig a mögöttes szervező elvek kapcsolatát. Az öt perc sokkal, sokkal hosszabbnak tűnik: rengeteg csoport és rend olvad itt egymásba.

Csakhogy innen is hiányolom a kimondott (kifejezett) értelmet. Elhiszem, sok éve, sokadjára, most is, hogy az animáció néha csak ötletelésre való, meg kérdésfeltételre, meg asszociációra, meg egyéb lenge gondolati műveletekre – de még mindig nem tartom ezt elég indoknak ahhoz, hogy egy művet alapítsanak rá.

Ha valami csak lenge gondolattársításokból áll, az végső soron nem vállal felelősséget önmaga témájáért. És néha az a benyomásom, hogy ez adja a rövidfilmes felhozatal legalább felének hátterét. Vagy én nem értem, amit a film „mond”; ez is tökéletesen lehetséges.

 

A sün otthona (Eva Cvijanovic, HR, 10′)

Az előző szétszórtsághoz képest ez a másik véglet: ez ám a pofonegyszerű animációs mese, hej. Ennek aztán nincs filozófiája, vagy filozófia-látszata. Cukin rímelő állatmese különösebb tanulságok és bárminemű bonyodalom nélkül.

A sün azért szereti az otthonát, mert az övé, és aki ezt kritizálja, az megérdemli a halált (mondjuk a levadászást és megfőzést, ha már erdei állatok). Gondolom, a mese a helyes értékrendről szólna, azaz: előbb legyen házikód, aztán foglalkozz olyan hülyeségekkel, mint a mindennapi betevő (wtf?); illetve ne csúfold ki másvalaki házikóját, mert puskavégre kerülsz (wtf??)… A film elvileg Branko Copic klasszikus meséje alapján készült, de ha az a mese valóban klasszikus és szeretett gyerekmese, akkor ez a kisfilm valamit alaposan félreértett benne.

 

Alternatív séta (Ivan Maximov, RU, 5′)

Ivan Maximov már volt az Anilogue vendége legalább kétszer, és legutóbbi filmjét (Padok) imádtam; máig is emlékszem rá, ami évi harminc-negyven Anilogue kisfilm között csöppet sem magától értetődő ám. Abban a filmben egy park padjai körül zajlottak fura jelenetek: hétköznapi szituációk változtak át valami különös világ különös cselekedeivé, a park vendégei ugyanis nem engedelmeskedtek a megszokott szabályoknak – olykor a fizikának sem.

Ugyanezt a világot folytatja az Alternatív séta, de mintha kevesebb képzelőerővel tenné. A kisfilm most is a formák antropomorfizálhatóságának tanulmánya, de nem olyan kísérletező, nem olyan elvont, és messze nem olyan vicces. A világ furcsasága megmaradt, de a humora leapadt jócskán.

A társadalomkritika is. Az előző mű a társadalmi konvenciók áthághatóságának tanulmánya is volt; ez most csak furcsaság-gyűjtemény.

 

Csúnya (Nikita Diakur, DE, 11′)

„Ugly the cat”, azaz „Csúnya, a macska” története körbejárta az internet bizonyos zugait nemrég, most pedig animáció is készült belőle. A kisfilm szívfájdító történet egy nehéz sorsú cica szenvedéseiről, akit az értetlen világ halálba üldöz – és nem mondhatom rá, hogy hatásvadász, mert nem könnyíti meg a néző dolgát és nem csalogatja a könnyeket, csupán ábrázol.

Az ábrázolás stílusa, ami megmenti ezt a darabot. Ha ugyanezt a sztorit aranyos cicarajzokkal adta volna elő, füstölögnék itt az érzelmi manipuláció miatti felháborodásomban. De mert nem csak a cica „csúnya” ebben a filmben, hanem minden és mindenki: a világ, az emberek, a kutyák, a jólelkű indián, a színek, a felületek, szavamra, szinte érezni, hogy még a szagok is – ezzel a film felülemelkedik a cica sorsán és univerzális kommentárrá lesz arról, hogy a világ minden szépsége valójában semmivel sem több egy randa macska csúfságánál.

Már ha a világot a helyes nézőpontból nézzük. Ez a nézőpont, amiben minden egyformán szép (vagy csúnya), csúf cicától a jól öltözött emberig, nem önkényes, hanem az egyetlen helyes: csaknem isteni. Micsoda rövidfilm, hogy ezt is képes ábrázolni!

 

Mégis csak emberek vagyunk (Jan Míka, CZ, 17′)

Szegény nyuszi! Nem elég, hogy süvít a tél, éhes a nyuszipocak, még egy róka is feni rá kreatívan deformált fogát. Talál-e menedéket az ártatlan? És ha talál, megbízhat-e benne?

A Mégis csak emberek vagyunk összehozza az élő szereplőket (apa és kislányai – meg egy ordas nagy vadászpuska), a gyermekrajz-szerű körvonalakkal ellátott kitömött rémrókát, és a valójában vén, kopott plüssnyúlnak tűnő főszereplőt egy koherens világba. Akár egy kalandfilmnek, egyedül a történet maga az értelme; nincs nyilvánvaló mögöttes gondolatiság, nincs tanulság sem (hála az égnek!). Csak egy sztori a kitartásról, a veszélyekről, a szolidaritásról, a cserben-nem-hagyásról.

Megkönnyebbülés egy világos történetet – egyáltalán: bármilyen követhető narratívát – látni. A plüssnyuszi kalandjai, érzésem szerint, többet értek idén, mint a legtöbb szimbolikus vagy épp kísérletező darab.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com