Kritika

Ez hát a létező legjobb – Candide kalandjai

Candide a békés 18. századból egészen napjainkig szaladt, hogy fiatal magyar animációsok kezei között folytatódjanak szenvedései. A Candide kalandjai igazi vizuális orgia, de vajon holnap is érteni fogjuk?

Voltaire szatirikus regénye, a Candide vagy az optimizmus közel háromszáz éve megkerülhetetlen alkotás a világirodalomban. A mű egyszerre kalandregény, tézisregény, fejlődésregény és ezek paródiája, de mindenekelőtt filozófiai gúnyirat, melyben Voltaire korának egyik népszerű irányzatát, Leibnitz optimizmusát teszi nevetség tárgyává. Hiszen hogyan is lehet ez a világ a létező világok legjobbika, hogyha szörnyű háborúk, szegénység, járványok, természeti katasztrófák, igazságtalanság és korlátoltság lengi be?

Bár Leibnitz ma már aligha nevezhető meghatározó filozófusnak, a Candide kérdésfelvetései örök érvényűek és könnyen aktualizálhatóak. Mit kezdjünk a világunkban mindennap tapasztalt borzalmakkal, hogyan élhetjük nyugodtan, a boldogság hitében az életünket, ha körülöttünk minden lángokban áll?

A velejéig groteszk alaphelyzet nem csoda, hogy a magyar avantgárd animáció újra felfedezett alakját, Kovásznai Györgyöt, a Habfürdő alkotóját is foglalkoztatta, aki azonban korai halála miatt nem készíthette el a Candide tervezett animációs feldolgozását. Az ötletet Iványi-Bitter Brigitta elevenítette fel, hogy végül vezetésével 2014-től fiatal magyar animációsok (elsősorban Kreif Zsuzsanna, Bera Nándor, Turai Balázs) készítsenek 13 részes, Candide és Kovásznai ihlette sorozatot, amely mostanra vált teljessé. Mivel a Candide – a felsoroltakon túl – pikareszk regénynek is nevezhető, könnyen formálható sorozattá: az egymástól szinte független, rövid kalandok könnyen kitöltenek egy-egy epizódod, miközben a mű teljes világképe,

vállalása csak a nagy egész ismeretében érthető meg.

Fontos azonban, hogy a Candide kalandjai szinte csak a szerkezetében és az alapvetéseiben hasonlít a forrásműre. A főszereplők archetipikus alapfigurákká válnak: a naiv Candide, a csábító Kunigunda és a ravasz Pangloss mester minden részben más és más alakban bukkan fel, találkozik egymással. Mivel Voltaire-nél is hajmeresztő fordulatok következtében keresztezik újra és újra egymás útját a szereplők, ez a megoldás nem ellentétes az eredeti mű szellemével. Ettől a Candide kalandjai kissé – a szintén animációs feldolgozást is megélt – Az ember tragédiájához válik hasonlóvá, amely a gunyorosságtól eltekintve ugyanígy tézismű.

A három főszereplő kölcsönhatásaiból szórakoztató kalandok születnek, amelyek

minden rész végén csattanóval – igaz, néha kissé üres poénnal – érnek véget.

Lényegesebb változtatás viszont, hogy a Candide kalandjai ízig-vérig kortárs sorozat: az első rész kosztümös, parókás rokokója után – miután a címszereplőt elűzik a kastélyból – Candide napjaink világában bolyong, és olyan problémákkal szembesül, mint a drónháborúk, a migránsválság, a (muszlim) vallási ellentétek, a vállalati érdekek természetpusztítása, az alternatív életmódok humbugja, Észak-Korea létezése, a robotika vagy a start-upok nevetségessége.

Bár Voltaire is a saját korának eseményeit szőtte bele a történetbe áttételesen (például a világot sokkoló lisszaboni földrengést), társadalomkritikája pedig senkit nem kímélt, mondanivalója könnyen általánosítható. Mi sem bizonyítja jobban a kortalanságát, mint hogy középiskolai szintű történelemtudás birtokában máig érthető, ráadásul mint a példa mutatja, fiatal művészeket is foglalkoztat a témája.

A Candide kalandjai viszont nem több vad aktuálpolitikánál, amely epizódonként módszeresen teszi nevetségessé napjaink egy-egy kínos kérdését. Ez akkor szórakoztató, amikor – mintegy az aktualizálásra reflektálva – reflektorfénybe kerülnek a 18. századi Candide jellegzetességei egy-egy odavetett poén által, az ilyen pillanatok teremtik meg az ideális egyensúlyt az eredeti és a feldolgozás között. Ezt támasztja alá Benjamin Efratin zenéje is, amely jól ismert klasszikus zenei részleteket dolgoz át „8-bitessé”, a retró videójátékok csipogó stílusában.

Általában véve viszont Kreif Zsuzsannáék sorozata erősen a mához horgonyzott, de a napi hírek abszurditásán alig lát tovább – így várhatóan

húsz év múlva már aligha lesz érhető, mitől is olyan érdekes ez a vizuális orgia.

A Candide kalandjai ugyanis eközben tényleg lenyűgöző és roppant szórakoztató látványvilágú sorozat, amelynek öntörvényű megoldásain, pszichedelikus színein, elrajzolt figuráin, zsúfolt intertextusain öröm legeltetni a tekintetet. Ennek a nagyszerűségét viszont éppen a közéletiség elsöprő ereje szorítja háttérbe, hiszen – az első rész tisztán vizuális és verbális sziporkázása után – minden ötlet ennek a szolgálatába áll.

Bár a Candide kalandjai egyenként párperces epizódokból áll, az Anilogue díszbemutatóján filmmé felfűzve, másfél órában játszották le az összeset, egyben pedig befogadhatatlanul sűrűnek bizonyult a sorozat. Mintha egyben ledarálnál egy teljes egészestés epizódokból álló sorozatot, amely egyszerre többrétegű filozófiai traktátus, aktuálpolitikai gyorstalpaló és vagdalkozás, mellesleg pedig kimeríthetetlen tárháza a markáns animációs fantáziának. Nem csoda tehát, hogy az utolsó 2-3 rész alatt már mindenki fészkelődött a vetítésen. Így a Candide kalandjai figyelemreméltó és valószínűleg egyedülálló vállalkozás a magyar animáció történetében, ugyanakkor inkább csak apránként, és lehetőleg még azelőtt fogyasztandó, hogy lejár a szavatossága.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu