Inbetween worlds, History of Fear, Aloft, Stratos. Csakis azért lehet őket egy lapon említeni, mert mindegyik a fesztivál versenyprogramjában szerepel, valójában nagy értékbeli különbség van közöttük. Az idei versenyfilmek, ahogy mondani szokták: ,,változó színvonalúak”.
Inbetween Worlds
Az Inbetween worlds (2014) c. német film az osztrák rendező, Feo Aladag második filmje. Első filmje, a török-német vegyesházasságról szóló Az idegen 2010-ben a német kritikusok és közönség kedvence volt, de külföldön is bezsebelt egy csomó díjat (összesen 18-at), köztük az Európai Filmdíjat ,,Az év felfedezettje” kategóriában, illetve bemutatták a Berlinálén is, ahol megkapta a Label European Cinemas díját. Nem csoda, hogy nagy várakozás előzte meg a bemutatót. A forgatókönyvet Aladag együtt írta Matthias Kock-kal és a film operatőrével, Judith Kaufmannal, aki Németországban már számos kommersz filmet készített. Az Inbetween worlds-ben, Tarik szerepében debütál Mohamad Mohsen, aki meglepő módon jobban teljesít partnerénél, a Jaspert alakító Ronald Zehreld-nél, akit már ismerünk Christian Petzold Ezüst Medvével jutalmazott Barbarájából (2012).
A film Afganisztánban játszódik egy háborús támaszponton, ahová német katonák érkeznek, hogy megszabadítsák az országot a táliboktól. Ebbe a közegbe ágyazódik Jasper, a frissen kinevezett NATO-parancsnok és Tarik, a mellé kirendelt afgán-angol tolmács története. Érdekes, hogy a konfliktusra a film feléig várnunk kell: amikor a tolmács húga egy merényletben súlyosan megsérül, a parancsnok úgy dönt, megtagadja felettese parancsát, és maga viszi kórházba a lányt, csakhogy ezzel embereit magára hagyja a veszélyzóna kellős közepén.
A két főszereplő közti kapcsolat alakulása egyben kultúráik viszonyát is megmutatja. Közös jeleneteik érdekes státuszjátékokká alakulnak, ahol a hatalmi pozíció ütközik a helyi viszonyok és nyelv ismeretének birtoklásával. Az Inbetween Worlds erénye, hogy úgy ábrázolja a kulturális különbségeket, hogy közben nem ítélkezik felettük: az állig felfegyverzett német katonák ugyanúgy félnek, mint a helyiek. Mivel a készítők egy sor afgán történésszel és nyelvi szakértővel dolgoztak együtt, hitelesség szempontjából a film jól teljesít. Kevésbé jól sikerült Jasper parancsnok karaktere: hiteltelenné válik az érzelmei által vezérelt, befolyásolható vezető, aki alig meri felébreszteni az emberét. Egészen komikussá válnak azok a jelenetek, amelyben ez a robosztus alkatú figura bánatos arccal mered a távolba. Sajnos Zehreld színészi játéka kimerül egyetlen arckifejezésben, amelyet a film elején felvesz és szituációtól függetlenül változtatás nélkül használ.
A kamerakezelés korrekt, de szinte észrevétlen marad, profi munka nem túl sok fantáziával. Ami miatt néha mégis érdekessé válik, az a képen kívüli terek használata. A rendezés ennél ötletesebb: látunk nagyon erős jeleneteket, az egyikben például a sehova sem tartozó Tarik ebédidőben a két csoport között ül teljesen egyedül, és evés helyett a telefonját nyomkodja. A nézőt váratlanul megijesztő vágások a meglepetés erejével operálnak, kétségtelenül jól működnek, nem hagyják leülni a filmet, de kicsit olcsóvá is teszik. A parancsnok apjától emlékbe kapott karóra is túlságosan elcsépelt ötlet, annyira legalábbis biztosan nem érdekes, hogy háromszor is szóba kerüljön.
A forgatókönyvnek vannak hibái. Mindkét főhős érzelmi motivációjából jókora adagot kapunk: gyakorlatilag minden párbeszédben az összecsapásokban elveszített, vagy veszélybe sodort családtagjaikat emlegetik. Ha ennek a túlzott hangsúlyozása helyett a háború előtti életükből is megtudnánk valamit, az nagyot emelne a téten. Így viszont nem tudunk igazán izgulni értük. Aladag utal a muszlim ország társadalmi egyenlőtlenségeire, köztük az emancipáció hiányára. Bár csak egyetlen női karaktert mutat be, Tarik nővérét, Nala-t (Saida Barmaki), ő árnyaltan, szerethetően jelenik meg. Jót tesz a filmnek, hogy a tolmács érzelmileg egy testvérhez és nem egy feleséghez kötődik, mert elkerülhetetlen lett volna kitérni a muszlim kultúra férfi-nő kapcsolatának ábrázolására, ami elterelte volna a néző figyelmét a történetről. Kétségtelenül vannak hibái, de összességében az Inbetween worlds profin összerakott, szórakoztató alkotás.
History of Fear
Félrevezető címet kapott az argentin Benjamin Naishtat elsőfilmje (2014), ugyanis ha egyvalami biztosan nem jelenik meg ebben a filmben, az a félelem. Az alkotás a felsőközéposztályt fenyegető furcsa és rémisztőnek szánt eseményeket mutatja be, de ezt laposan és minden feszültséget nélkülözve teszi. A filmet nézve megerősödött bennem az érzés, hogy attól valami még nem lesz ijesztő, ha nem kap magyarázatot, mint ahogy ugyanazoknak a szereplőknek a többszöri felbukkanása miatt még nem beszélhetünk történetről sem. De azért tettek egy próbát, hátha mégis.
Illusztálásképpen megosztok egyet-kettőt a rejtélyek közül: furcsán táncoló fiú sokkolja a bevásárlóközpont közönségét. Az autópálya fizetőkapujánál meztelen férfi fenyegeti(!) a halálra vált autósokat – jobb híján a meztelenségével. Bosszantó, hogy az alaptörténetből lehetne egy feszes tempójú sci-fit kanyarítani, az áramszünettel feszültséget építeni, a karaktereket érdekesen összerakni, hogy lehessen velük azonosulni, de a History of Fear minden ziccert kihagy. Az unalmas szerepeket érdektelen arcú, főként amatőr színészek játsszák, kivéve a Teresát alakító Mirella Pascaual-t, aki 2004-ben összesen 6 díjat kapott Latin-Amerikában, Thessalonikiben és Tokióban a Whiskey c. filmben (Juan Pablo Rebella) nyújtott alakításáért. Kár, hogy semmivel sem játszik érdekesebben, vagy természetesebben a többi szereplőnél.
A jelenetek teljesen érdektelenek: a film nagy részében valaki éppen füvet nyír. Mire végre látnánk egy izgalmasabb epizódot, még a feszültség megteremtése előtt vége szakad a jelenetnek. Azt viszont meg kell hagyni, a vágó érdeme, hogy 80 percnél többet nem kell az unalmas szereplőkkel töltenünk. A zene vagy jellegtelen, vagy kifejezetten rossz, de még a képek is annyira szürkék és középszerűek, hogy a film végén az egyetlen érdekesnek tűnő megválaszolatlan kérdés az, hogyan került ez a film a fesztivál versenyprogramjába.
Aloft
A Fausta énekével (2009) összesen 15 díjat (köztük egy Arany Medvét) és egy Oscar-jelölést begyűjtő perui forgatókönyvíró-rendező, Claudia Llosa második filmjében hollywoodi sztárokat vonultatott fel. Az Aloft (2014) főhősét, Nanát Jennifer Conelly játsza, akit többek között a 9 díjjal jutalmazott Egy csodálatos elméből (2001, Ron Howard) ismerhetünk, amelyért a Golden Globe-ot és a Legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart is megkapta. Partnerei a 28 Nappal később (Danny Boyle, 2002) főszereplője, a Nolan Batman-trilógiájában is feltűnő Cillain Murphy, illetve Mélanie Laurent, aki Tarantino Becstelen Brigantyk-jának (2009) főhőseként vált (el)ismertté.
A középpontban egy kétgyerekes anya, az ismert sólymász-családból származó Nana (Conelly) áll, aki minden követ megmozgat, hogy halálos beteg kisfiát meg tudja gyógyítani. Megismerkedik egy magát nemcsak művészetterapeutának, de egyenesen médiumnak tartó Newman-nel (William Shimell, aki a Hiteles másolat c. Abbas Kiarostami-film főszereplője volt 2010-ben), és tőle várja a segítséget. Egy csoportos gyógyító szeánszra mennek, ahol olyan véletlen baleset történik, ami mindannyiuk életére hatással lesz. A film megmutatja a kétségbeesést, amely az emberekben kialakítja a csodatevőkben való hitet és azokat a folyamatokat, amelyek egy beteg hozzátartozóiban, elsősorban a kisfiú testvérében, Ivanban (Murphy) zajlanak le.
A filmnek nem tett jót, hogy a hangsúly láthatóan a szereplők sztárságára került. A karakterek – Nanáét leszámítva – sajnos elég egysíkúak. Az viszont kifejezetten tetszik, hogy nincsenek felesleges párbeszédek. A történet fordulatos és érdekes, de a bemutatása helyenként sajnos patetikussá válik. Ami miatt jó nézni a filmet, az a hideg tónusú, gyönyörű képekben mutatott havas táj, amely az események helyszínét adja. Az Aloft egy korrektül elkészített film, de eléggé felületes.
Stratos
Yannis Economides negyedik filmje, a Stratos (2014) egy kortárs görög társadalmi helyzetbe ágyazott, rendkívül letargikus maffiafilm. A ciprusi rendező 2002-ben Spirtokouto c. filmje díjat kapott a Thessaloniki Filmfesztiválon. Korábban dokumentumfilmeket is készített, valamint színészként, producerként és forgatókönyvíróként dolgozott. Friss filmjének forgatókönyvét is maga írta, de valószínűleg jobban járt volna, ha valaki mást kér meg erre a munkára.
A film ugyanis tele van felesleges ismétlésekkel (mind a jelenetek, mind a párbeszédek szintjén), teljesen hiányoznak belőle a fordulatok, és az epizódok is sokszor befejezetlenek. Az, hogy a szereplők egytől-egyik ellenszenvesek, a téma miatt igazolást nyer: a hétköznapokat uraló korrupciót, bűnözést és az ennek következtében a társadalomba beszivárgó kilátástlanságot mutatja be. A főhős, Stratos (Vangelis Mourikis alakítja, aki számos filmben szerepelt Görögországban, négyszer kapta meg a legjobb színésznek, ill. legjobb férfi mellékszereplőnek járó elismerést a Thessaloniki Filmfesztiválon) profi bérgyilkos, aki nappal látszólag hétköznapi életet él, és egy pékműhelyben dolgozik, esténként azonban útnak indul, hogy újabb és újabb küldetését végrehajtsa. Más motivációja nincsen, mint a pénz, amelyből a börtönbe került Leonidast (Petros Zervos) akarja kiszabadítani, aki mégcsak nem is a barátja, inkább korábbi maffiás adósságát kell törlesztenie neki. Valószínűleg izgalmasabb lenne valami határidő, vagy legalább egy olyan szereplő fenyegető jelenléte, aki nem egy zárkában ül, hanem legalábbis valódi veszélyt jelent Stratosra. Ez az oka annak, hogy a kezdetben feszes tempójú film hamar szétfolyik, és elveszíti az érdekességét.
A karakterek egyformák és kétdimenziósak (ebben a filmben mindenki aljas), ráadásul a film rettenetesen hosszú, majdnem két és fél óra töltünk el ilyen komor hangulatú légkörben. Érdekes helyzetjelentést látni az aktuális görög társadalmi problémákról, de ezek ábrázolásában a film viszont nem megy elég mélyre. Ebben a témában az idei Berlinálén egy valamivel jobban sikerült alkotás is szerepelt a Panorama szekcióban, a Standing Aside, Watching (Yorgos Servetas, 2014), amely szintén egy hibáktól hemzsegő film kizárólag antipatikus karakterekkel, de a társadalmi közeget valamivel pontosabban megmutatja.
