Fesztivál Fókuszban Kommentár

Berlinale 2014: Berlinale nekem

Eszter.SimorA Berlinálén szigor van, és minden jól szervezett. De azért van, ahova csak a pofátlanok juthatnak be. No és azt tudtátok, hogy létezik bécsi gettó?

Simor Eszter írása.

Berlinale. A világ egyik legrangosabb nemzetközi filmfesztiválja 300 000 eladott jeggyel és 124 különböző országból érkező 20 000 filmes szakemberrel – a fesztivál hivatalos oldala szerint. Ebből a rengeteg filmes szakemberből 3700 az újságíró. De nem ők a főszereplők, hanem azok a világhírű sztárok, akik a zsűriben ülve véleményezik az alkotók munkáját (idén James Schamus, Christoph Waltz, Greta Gerwig, Trine Dyrholm…), vagy személyes jelenlétükkel reklámoznak egy filmet (Wes Anderson, Bill Murray, Tilda Swinton, George Clooney, Uma Thurman…) Ha belegondolunk abba, hogy milyen komoly logisztikát igényel, hogy mindenki mindenhol időben ott legyen, egyértelművé válik, hogy egy ilyen fesztivál megszervezése komoly feladat. A német precizitásra hivatkozni közhely, de azért van benne valami.

A fesztivál fő helyszíne a Berlinale Palast. A felhőkarcolókkal teli Potsdamer Platzon álló, öt emelet magas, eredetileg musicalek számára kialakított hatalmas színházépület három emeletén 1600 ülőhely van. A képernyő 17,6 m × 8,0 m, így a legfelső szintről is tökéletesen lehet élvezni a filmeket. Esténként a nagyközönségnek tartják itt a premiervetítéseket (már azon szerencséseknek, akiknek sikerül jegyet szerezniük), minden reggel és kora délután viszont az újságíróké ez a hatalmas, vörös szőnyeges, vörös foteles mozi. A szervezők így oldották meg, hogy a sajtó biztosan megnézhesse a versenyfilmeket. Az épület akkora, hogy a rengeteg érdeklődő újságíró is simán elfér benne, legyen a vetítés akár A nimfomániás vagy a Műkincsvadászok.

Berlinale Palast Publikum

A kisebb kategóriákban vetített filmekre való bejutás már keményebb dió. Ezekre ugyanis ingyen jegyet kell kérni, és a kisebb mozi termek miatt a férőhelyek száma nagyon is véges: a bejutás itt már nem csak gyorsaságot, de bizony előre gondolkodást és jó szervezési készséget is igényel. Egy újságíró egy filmre csak egyetlen jegyet válthat az igazolványával, így ha egyszer kihagyod, más esélyed sajnos nincs. Viszont a Berlinálén még egy sikertelen jegyért való sorban állás is átkonvertálódhat közösségformáló erővé, és összehozhat olyan német rádiós riporterekkel, akikkel aztán együtt interjúvoljátok meg Császi Ádámot a Viharsarokról.

A fesztivál legváratlanabb eseménye Lars von Trier felbukkanása volt a Cannes-i logós, Persona Non Grata feliratú pólójában. A nimfomániás sajtókonferenciájára ő tüntetőleg nem jött el, az újságírók közül viszont csak az jutott be, aki pofátlan. A helyekért való harc, a rohanás és könyöklökdösős sorban állás nem csak a filmekre váró nézők, de a sajtókonferenciákra igyekvő újságírók között is gyakran kialakul. Felejthetetlen élmény volt, amikor az új Trier film sztárja, Shia LaBeouf jól lesirályozta az egész termet, hogy mit lesünk mi itt a szardíniára. Amikor az egyik újságíró tiltakozni kezdett azzal, hogy ő bizony nem sirály és nem is szardínia, a moderátor jól beléfojtotta a szót, hogy itt most csak a filmmel kapcsolatban lehet kérdéseket feltenni. Mert a Berlinálén szigor van, és minden jól szervezett. A vetítés egyedül akkor csúszott, amikor a Műkincsvadászok közben valaki rosszul lett. és mentőt kellett hívni hozzá. Húsz perc várakozás után azonban újra elindult a film, és reméljük, azóta a beteg is jól van.

Richard Linklater: Sráckor
Richard Linklater: Sráckor

A fesztivált megnyitó sajtótájékoztatón téma volt a kínai film egyre fontosabb nemzetközi szerepe, így nem meglepő, hogy a versenyszekcióban 23 filmből 3 kínai volt. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a zsűribe meghívást kapott a kínai színész, Tony Leung, Wong Kar-Wai egyik állandó munkatársa (Szerelemre hangolva) – aki tavaly A nagymester című film főszereplőjeként járt a Berlinálén – kevéssé csodálkozunk azon, hogy végül egy kínai alkotás, a Black Coal, Thin Ice nyerte el az Arany Medvét. A filmet látva nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy inkább a „kínaisága”, mint a különlegessége miatt nyerte el a fődíjat.

Sokan a Sráckort tartották a legesélyesebbnek, de lehet, hogy Európában handicap, hogy amerikai rendező munkája. Richard Linklater végül egy Ezüst medvét kapott legjobb rendezésért, vagyis azért az egészen zseniális ötletért és kitartó munkáért, hogy úgy mutatja be egy hétköznapi család történetét, hogy tényleg 12 évig filmezte a felnövekvő gyerekeket. Másik személyes kedvencem az Észak-Írország véres történelmi eseményeire koncentráló ’71, ami egy rendkívül expresszív, izgalmas filmes debütálás Yann Demange-tól. A zsűri véleménye szerint ez egy Special Mentionre volt elég.

Dietrich Brüggemann: Keresztút
Dietrich Brüggemann: Keresztút

A 91 éves Alain Resnais filmje, a Life of Riley, nyerte el a FIPRESCI díjat a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségétől. Amikor a francia új hullám egyik legnagyobb rendezőjének a neve feltűnik a verseny szekcióban, joggal várhatjuk, hogy díjnyertes alkotással fogunk találkozni. Véleményem szerint inkább az idősebb korosztály értékeli ezt a színházi díszletek között játszódó komédiát, de a nézőpontja mindenképp érdekes: a főhőst, George Rileyt sohasem látjuk, kizárólag a barátai interakcióin keresztül ismerjük meg. Fontos még kiemelni a legjobb forgatókönyv Ezüst Medvéjét elnyerő Keresztút című filmet. A német rendező Dietrich Brüggemann testvérével, Anna Brüggemann forgatókönyvíróval készítette el a filmet egy német kislány vallási okokból történő önfeláldozásáról. A film szerkezete azért különleges, mert az epizódokból építkező történethez – a címnek megfelelően –  Jézus keresztre feszítésének stációi adják a párhuzamot, miközben a szigorú vallásos családban élő kislány életének állomásait mutatja be egy modern, mai környezetben. Minden egyes epizód elején felirat tájékoztat minket arról, hogy mi fog történni (pl. „és Jézust felszögezik a keresztre”), így a feszültség nem abból származik, hogy nem tudjuk, mi fog következni, hanem pont abból, hogy nagyon is tudjuk, és végig is kell néznünk.

Umut Dag: Risse im Beton/Cracks in Concrete
Umut Dag: Risse im Beton/Cracks in Concrete

A sikerek ellenére a versenyfilmek között rengeteg volt a közepes film is, sőt némelyik meglepően vállalhatatlan volt (mint a Szépség és a szörnyeteg, aminek a végéről a közönség vagy kiment, vagy pedig kínjában nevetett). Ezt kompenzálja, hogy a kisebb szekciókban viszont igazi kincsekre is lehetett bukkanni.

Amikor már tíz perce megy a film, de még mindig kígyózik a tömeg az egyik terem előtt, és az első sorban maradt utolsó helyekre passzírozzák be az embereket, hatalmas szerencse kell a legeslegutolsó hely megkaparintásához. Kellett jó pár perc, amíg megszoktam, hogy milyen közel van a képernyő, de aztán annyira magával ragadott a film, hogy egyáltalán nem számított, hogy hol ülök. A Risse im Betont elég egyszerű indoknál fogva, azért választottam ki a programból, mert jól hangzott a címe (Repedések a betonban), vagyis majdnem véletlenül ültem be a Berlinale 64 számomra legjobb filmjére. Brutális ereje volt: egy osztrák dráma gengszterekről, drogokról és mocskos rapzenéről a bécsi gettóban. Ti tudtátok, hogy egyáltalán van olyan, hogy bécsi gettó?  A film üzenete nagyjából annyi, hogy te hiába akarod otthagyni az utcát, az utca nem ereszt. Az amatőr színészek alakításából árad a nyers erő, a film utolsó fél órájában pedig olyan hatásos jelenetek követik egymást, hogy a végén egy teljes érzelmi K.O. után alig bírsz feltápászkodni a fotelből. Reméljük az ilyen filmekre is felfigyelnek a forgalmazók!

Avatar

Simor Eszter

Egyszer egy tanárom azt írta valahol, hogy „mezei kritikus” bárkiből lehet. Az ELTE média szakán tanítják a kritikaírást, utána már csak egy kis kultúra kellene a véleményalkotáshoz. Ezek szerint a média szak elvégzése után mezei kritikusnak talán már nevezhetem magam, most egy kis kultúrát igyekszem magamra szedni. Talán egyszer leszek igazi újságíró is.

Filmek: Az abszolút kedvencek nálam a dánok. Főként Lars von Trier, Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Lone Scherfig, de bármi, amit a dogma mozgalom követett el, vagy amiben Mads Mikkelsen szerepel. A „legek” közül Alfred Hitchcock, Stanley Kubrick és Tarr Béla. Új kedvenc Ulrich Seidl. Mostanában az emberi lélek legmélyebb bugyraiba hatoló, metafizikai kérdéseket boncolgató filmek vagy a „háromzsebkendős” melodrámák.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..