Fesztivál Fókuszban

Berlinale 2014: Társadalmi érzékenység – Panorama szekció

I'm not angry_legyen_ez_a_bevezetoA Berlinale Panorama szekciójába 1986 óta minden évben azok a független filmek kerülnek, amelyek itt tartják európai- vagy világpremierjüket. Többségük társadalmi szempontból érzékeny alkotás, amely reflektál az őket körülvevő közeg folyamataira. Ebben a cikkben a felhozatal erős és gyengébb filmjeiről is szó lesz.

Risse im Beton

A Második feleség c. filmjével ismertté vált török rendező, Umut Dag második nagyjátékfilmjét, a Risse im Beton-t Ausztriában forgatta. A rendező tehetséges amatőr szereplők mellett olyan színészekkel dolgozott együtt, akik korábbi filmjeiben már bizonyítottak. A nagyszerű forgatókönyvet ismét Petra Ladinigg-gel közösen írta. A történet fordulatos, tele van késleltetésekkel, mindig csak annyi információt kapunk meg, amennyi feltétlenül szükséges az előzmények megértéséhez. Ráadásul minden részlet apránként és jól időzítve kerül elő, ezzel sikerül végig fenntartaniuk a feszültséget.

A Bécs török negyedében játszódó film két generáció történetét mutatja be. Ertan (Murathan Muslu) 10 év után szabadul a börtönből, és igyekszik visszailleszkedni a társadalomba. Amikor végre sikerül munkát találnia, véletlenül abba a hangstúdióba küldik vezetékeket szerelni, ahová fia, a 15 éves Mikail (Alechan Tagaev) jár számokat felvenni. A srác legnagyobb álma, hogy saját raplemezt adjon ki, és ezért bármire hajlandó. Mivel a fia nem ismeri fel, Ertan a háttérből próbál segíteni neki. Hamar rájön, hogy Mika nemcsak hirtelen természetét örökölte, de az életútja is hasonlít az övére, túlságosan is – mintha csak egy görög sorstragédiát látnánk. Ertan minden követ megmozgat, hogy megakadályozza, hogy a fia a vesztébe rohanjon, de ezzel saját magát sodorja bajba. A film hőseinek motivációi erősek és érthetőek, karaktereik érdekesek és összetettek. Az epizódszereplők sokfélék és egytől-egyig hitelesek, vannak köztük jóindalatú balfácánok, előrelátó segítők, könyörtelen bűnözők, profi dílerek és persze kisstílű tolvajok. A történet kellő mélységben ábrázolja az érzelmeket, ugyanakkor a szerelmi szálakat nem bonyolítja jobban a kelleténél. A történet izgalmas, és pont ott szakad meg, ahol kell.

Umut Dag: Risse im Beton/Cracks in Concrete
Umut Dag: Risse im Beton/Cracks in Concrete

I’m not Angry

Az iráni I’m not Angry főszereplőjének, a kurd Navidnak (Navid Mohammadzadeh) szintén az agresszió kezelésével vannak problémái. Valahányszor konfliktusba keveredik, pszichiátere tanácsára a címben szereplő mondatot ismételgeti, hogy kordában tudja tartani a dühét. A feszültség lefojtásának káros következményét bemutató film azért is érdekes, mert az iráni műfaji filmgyártás képviselője, amelyről Európában ritkán hallunk. Pedig Panahi, Kiarostami és Makmalbaf erős fesztiválszereplései mellett a délnyugat-ázsiai országban készülnek vígjátékok, melodrámák, történelmi- és háborús filmek, musiacelek és horrorfilmek is. Reza Dormishian második filmje hollywoodi mintára készült melodráma-paródia, amely Teherán aktuális társadalmi változásaira reflektál.

Navid egyetemen tanít, ott ismerkedik meg Setareh-vel (Baran Kosari színésznőt 2006-ban a legjobb női főszereplőnek választotta meg a Teheráni Nemzetközi Filmfesztivál zsűrije). Mivel a férfi ellenzéki tüntetéseken vesz tészt, hamarosan elveszíti a munkáját és egzisztenciáját. A lány apja a pénzre hivatkozva meg akarja akadályozni a házasságukat, így Navidnak nincs más választása, mint minden áron munkát szerezni. A film, amellett, hogy a főszereplő narrálja, számos más hollywoodi klisét is újrahasznosít, de sajnos egy kicsit esetlenül. Látunk döcögő pixillációs betétet, számos akadozó gyorsítást, rossz helyre került ugróvágást és rosszul összevágott gyorsmontázst, ugyanakkor feltűnnek jól működő, eredeti ötleteket is, mint amilyenek a film szövetéből kilógó áldokumentumfilmes jelenetek. Az egyikben járókelők mondják el véleményüket a történetről egy riporter kérdésére válaszolva. Nyugati szemmel nézve a helyi sajátosságok az igazán izgalmasak: az iráni tradíciók bemutatása, a társadalmi változások egészen abszurd ábrázolása, illetve Setareh emancipáltságának mértéke. Vele kapcsolatban érdekes kettősséget tapasztalunk: az egyetemi óráján vitát provokál a professzorával szemben, de nem mer apja elé állni a házasság kérdésével kapcsolatban. Annak, aki még nem látott iráni filmben csocsózó és billiárdozó női karaktert, mindenképp érdekes látni Setareh-t. A film mellékszereplői a főhősöknél kevésbé komplexek, ráadásul kifejezetten erőtlenek. Ez a komikus karakterek esetében még kisebb probléma, de az após gyengesége miatt a fenyegető határidő is súlytalanná válik, és eltűnik a feszültség a filmből. Hozzá hasonlóan a szandál-zoknis maffiafőnök is elég nehezen vehető komolyan. Valójában hiányzik a filmből az igazi konfliktus: a megjelenő problémák egy része már a történet felvezetésében meg is szűnik, más részére pedig egyértelműen nem lehet megoldást találni.

I'm Not Angry
I’m Not Angry

Mivel néhány jelenetben élesen kritizálja a jelenlegi iráni vezetést, a vetítés utáni beszélgetésen értelemszerűen mindenki arra volt kíváncsi, hogy ment át a film a cenzúrán. Azonban Dormishian, aki maga volt a producer is, diplomatikusan kitért a válasz elől, és csak annyit mondott: azt akarta megmutatni, hogyan csapódnak le az egyénben a társadalom káros változásai.

Test

Az amerikai táncos-koreográfus Chris Mason Johnson másodjára dolgozott saját forgatókönyvéből a Test forgatásakor. Az 1985-ben, az AIDS tombolásakor játszódó San Fransisco-i történet főhőse Frankie (Scott Marlowe) kortárs táncos. Mint környezetében mindenki, ő is naponta váltogatja a partnereit, ezért a HIV-vírus hirtelen elterjedésekor halálosan megrémül, és azonnal tesztnek veti alá magát. Mivel ettől kezdve betegesen irtózik minden fertőzéstől, szakít korábbi életvitelével, és monogám kapcsolatot kezd Tedd-del (Matthew Risch). A film a tánccal, a szexualitással és a járvánnyal az emberi testet helyezi középpontba, pontosabban a férfi testet.  Ugyanis olyan közeget mutat be, ahol kizárólag homoszexuális férfiak léteznek. Ezzel érdekes módon szembemegy a kisebbségi létben ábrázolt meleg karakterek hagyományával, ugyanakkor zavaróan kiszorítja a heteroszexuális és/vagy női karaktereket. Az ő szerepük két, villanásnyi epizód erejéig a filmben arra korlátozódik, hogy nevetség tárgyát képezzék, illetve reménytelenül epedjenek a férfiak után, akiket soha nem kaphatnak meg. Egy ilyen dacos ellenfilm ugyanakkor pont annyira káros, mint a nyíltan homofób elődei. Arról már nem is beszélve, hogy a karakterek egytől egyig sematikusak: csak a siker és a szexualitás hajtja őket.

Test
Test

A film sokkal erősebb abban, ahogy a korszakot ábrázolja: sorjáznak a 80-as években újdonságnak számító technikai eszközök köré épített jelenetek, épp úgy, mint a kor meghatározó szintipop slágerei, amelyek egy második értelmezési réteget is adnak. A rendező elmondása szerint ezek az előadók (többek között Laurie Anderson, vagy a Bronski Beat trió zenészei) az LMBTQ-közösség olyan tagjai, akik esélyegyenlőségi aktivistaként, vagy HIV-fertőzöttként is relevánsak a film témája szempontjából. Ezek a dalok annyira hangsúlyosak, hogy még a kortárs balett-jelenetek alatt is megjelennek. Mivel a film szereplői egytől-egyig profi táncosok, a próbákat és fellépéseket bemutató epizódok a legérdekesebbek.

Things People Do

Sokkal több sztárt vonultat fel, mégis gyengébben sikerült a Things people do, Majdnem híres (2000, r. Cameron Crowe) és A Bourne-rejtély (2002, r. Doug Liman) vágójának, Saar Klein-nek első rendezése. A film főszerepeit hollywoodi színészeknek adta, Wes Bentley-nek (Amerikai szépség, 1999, r. Sam Mandes) és Jason Isaacs-nak (Harry Potter-filmek, r. Chris Columbus/Mike Newell/David Yates; A hazafi, 2000, r. Mel Gibson). Ha itt valamilyen társadalmi reflexió megjelenik, akkor az a középosztálybeli munkanélküliség problémája, de ezzel valójában csak magyarázatot próbálok találni a Panorama szekcióba való beválogatásra, mert környezetrajzból nem sok jutott a filmbe.

Things People Do
Things People Do

Helyette a tartalmi és formai klisékből sajnos annál több. A tipikus amerikai kertvárosi életet élő Scanlin (Bentley) elveszíti a munkáját, és piti rablóakciókba kezd, a lejtőn lefelé haladva pedig egyre jobban megromlik a kapcsolata a családjával. Ráadásul szerencsétlenségére bowlingozás közben épp egy rendőrrel (Isaacs) barátkozik össze, aki egy fantomképről (!) felismerve rájön szörnyű titkára. Úgy tűnik, a rendező komolyan azt gondolja, hogy eredeti ötlet Scanlin kisfiának szájába adni azt a mondatot, hogy: ,,és te, rendőr bácsi, öltél már embert?”, illetve hogy feszültséget teremt, ha a főhős elkeseredésében szembefordítja magával a pisztolyát, de mégsem tudja meghúzni a ravaszt. Az ilyen közhelyekből annyi van a filmben, hogy felsorolni is nehéz lenne. A valós konfliktusok hiányából adódó űrt eltúlzott, szívszorító zene próbálja betölteni, de ez pont fordítva sül el. Elég, ha azt a jelenetet említem, amikor tartozásai miatt elvontatják Scanlin kocsiját a háza elől, és ezt patetikus dobszóló illusztrálja. A karakterek gyengék, komolyan vehetetlenek, és a színészek rosszul is játsszák őket, Bentley például ugyanazt az egy arckifejezést használja a film teljes hosszában, ami aligha tesz hozzá a film élvezhetőségéhez. Igazából két jó poén van a filmben, de ezekért nem érdemes végignézni 109 percnyi közhelyet. Inkább szóljon, akit érdekel, és elárulom neki.

Avatar

Puskás Lilla

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..