Fesztivál Fókuszban

Berlinale 2015: Beszakadt a jég a tehetséges rendező alatt – Nobody Wants the Night

El tudnád képzelni, hogy két nő között szoros barátság szövődik, holott ugyanabba a férfiba szerelmesek, és ezt tudják is egymásról? Isabel Coixet szerint ehhez pusztán éhezés és fagyhalál kell, legalábbis erről értekezik a Nobody Wants the Nightban, a 65. Berlinale nyitófilmjében.

Robert Peary volt hivatalosan az első kutató, aki 1909-ban eljutott az Északi sarkra, és kitűzte ott az Egyesült Államok zászlaját. Felesége, Josephine (Juliette Binoche) a lehető legtovább követte őt az sark meghódításának évében, kockáztatva saját életét is szerelmének közelségéért. Amikor a sarkkörön túl beáll a teljes sötétség, a nő már csak magára és egy helyi eszkimó lányra (Rinko Kikuchi) számíthat a túlélésben. Ráadásul ebben a környezetben derül csak ki, hogy a két nő történetesen ugyanabba a férfiba szerelmes.

Isabel Coixet spanyol rendező előző munkáival már csaknem bejárta az egész világot, New Yorktól (Learning to Drive) Tokióig (Tokiói légyottok), az Északi-tengertől (A szavak titkos élete) egy kanadai kisvárosig (Az élet nélkülem) sokfelé játszódtak alkotásai, most pedig mindez kiegészült Grönlanddal. A forgatás persze nem ott zajlott, de számos jelenetet külső helyszínen vettek fel Norvégiában, ahol a színészeknek olykor -14 °C-ban kellett dolgozniuk. Az egész filmen látszódik a hatalmas erőfeszítés, a rendező be is vallotta, hogy amikor elvállalta a munkát, nem gondolta végig, ez milyen hatalmas feladat lesz.

Nobody Wants the Night

Azt viszont pontosan tudom, hogy miért bólintott rá kissé talán felelőtlenül Isabel Coixet a szkriptre. Az újszerű környezet ellenére ugyanis a Nobody Wants the Night talán a legátfogóbban vonultatja fel a spanyol direktornő kedvelt témáit. Coixet érdeklődésének középpontjában

majdnem mindig furcsa párosok, egymással össze nem illő emberek kapcsolata áll:

A szavak titkos élete a skót munkás és egy jugoszláv ápolónő szerelméről szól, a Learning to Drive pedig egy szikh taxis és egy manhattani nő történetét meséli el. Ezen felül pedig szinte mindig előtérben állnak a nők, akik többnyire valami titkot vagy nehéz súlyú döntést cipelnek, a szerelmükért pedig emberfeletti erőfeszítésre képesek (Az élet nélkülem, Elégia).

Ilyen értelemben tehát tökéletesen összegzi Coixet életművét a Nobody Wants the Night, hiszen a film két felettébb különböző nő bonyolult és ellentmondásos viszonyára koncentrál. Kapcsolatuk árnyalása azonban nem elég kifejező és nem elég izgalmas. A legnagyobb problémát egyébként a szélsőséges élethelyzet okozza: önmagában is hihetetlenül nehéz a szélesvásznon érzékletesen bemutatni a várakozás gyötrelmeit, az éhezést vagy a fázást, ráadásul a rendezőnő számára a tundra és a múlt századi miliő is teljesen idegen terepnek számított. Művei eddig többnyire a jelenben játszódtak, és még ha szokatlan környezetben is (olajfúrótorony), akkor sem a zord, elviselhetetlen életkörülmények határozták meg a központi problémát.

Az ismeretlen közegben mozgó rendezőnő nem tudta megfelelően megközelíteni a szerkezetében jellegzetesen coixet-i alapkonfliktust, filmje unalmas lett. Pedig az eseménytelenség elkerülése érdekében még komoly kompromisszumokat is megkötött. Ilyen például, hogy két jól elhatárolható részre osztotta a filmet. Bár a játékidő nagyrészét a férfira való várakozás tölti ki, azt megelőzi egy kalandfilmes betét, ami azt mutatja be, hogyan jutott el Josephine addig a legtávolabbi pontig, ahol még elvileg épp bőrrel megvárhatja férjét. Ez a szegmens azonban teljesen elvérzett, és hiába lenne elvileg ez az akciódúsabb szakasz, sajnos sablonosra és mesterkéltre sikeredett. Itt én várakozó álláspontra helyezkedtem, arra gondoltam, vajon mi lesz, ha eljut a céljához Josephine, ami igazi öngól volt, hiszen utána jött csak maga a várakozás.

A kutatókról vagy vándorokról szóló filmekben mindig a motiváció az érdekes: miért vállalja tudatosan az illető a szenvedést és a veszélyt?

A felfedezőkről szóló hagyományos elbeszélésekben (1492: A paradicsom felfedezése, Kon-Tiki) egyfajta furcsa mánia villan a kutatók szemében. De atipikus kalandorokról is készültek már jobbnál jobb mozik: az Út a vadonba főhőse például Alaszka néptelen tájáig menekül a társadalmi beilleszkedés elől, a Fel! nagypapáját pedig éppenséggel az otthon rá váró magány hajtotta. A Nobody Wants the Nightban a szerelem a hajtóerő. Ez így azonban túlságosan sekélyes egy mai néző számára és szerintem a rendezőnő számára is. Nem is a férfihoz kötődő érzelem érdekli a legjobban Coixet-t, hanem az, hogy hogyan születik meg a kulturális különbségek és a szerelmi összetűzések ellenére az a barátságnál is több érzelmi kötődés, ami a két főhős között a játékidő végére kialakul. Ez tényleg élvezetes, és ehhez rengeteget tesz hozzá a két színésznő bravúros alakítása (különösen Juliette Binoche-é), csak épp az odáig vezető út elképesztően megterhelő a néző számára.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..