Fesztivál

Berlinale 2019: Öl, butít és nyomorba dönt – Der goldene Handschuh

A csodálatos Fallal szemben, a szerethető Soul Kitchen, a megrázó Sötétben mind-mind azt súgták, ha nem is Európa, de biztosan Németország egyik legjobb rendezőjét tisztelhetjük Fatih Akin személyében. Aztán megérkezett a Der goldene Handschuh (magyarul Az aranykesztyű), és azon túl, hogy kavarog a gyomrom, döbbenten állok: hova lett az egykori zseni?

A forgatókönyvíró-rendező Heinz Strunk valós történetet feldolgozó regényéből készített a szó negatív értelmében vett felkavaró adaptációt. A történet a hetvenes évek Hamburgjának St. Pauli prostikkal, alkoholistákkal, függőkkel benépesített negyedébe vezet, ahol Fritz Honka (Jonas Dassler) sorozatgyilkos folytatja ténykedését. És akkor kb. ennyit a történetről, mert az nincs. A film – spoiler – a férfi lebukásáig egyetlen halovány, a jó útra térésre tett kísérlettől eltekintve erőszakos szekvenciák tömkelege. Szexuális erőszak, lelki erőszak, fizikai erőszak, gyilkosság, darabolás. Akin legalább annyiban megkönyörül rajtunk, hogy nem mindent mutat premier plánban, de így is akadt, aki kiment a teremből – régen láttam ilyen undorító filmet.

De undorítósága nem kizárólag az erőszakból fakadt. Láttam már jó pár dolgot, Tarantino body countja sem borít ki, itt azonban nem az aprítás, trancsírozás volt a legvisszataszítóbb. Ebben a filmben két tinédzser mellékszereplőt kivéve egyszerűen nem volt kiért szorítani: az összes szereplő ocsmányul festett, koszosan, rohadtan, romlottan volt ábrázolva, szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt; az egyetlen valamennyire szimpatikus figuráról is hamar kiderült, hogy iszik, mint a gödény. Ki vagy mi lett volna vajon Akin szerint, aki/ami miatt szeretjük ezt filmet?

De persze lehet, hogy nem is ez volt a cél, elképzelhető, hogy a forgatókönyvíró-rendező nem is törekedett megkaparintani a közönség szeretetét, sőt talán épp az elrettentést tűzte zászlajára. A Der goldene Handschuh az öl, butít és nyomorba dönt 115 percesre kihúzott példabeszéde, nincs olyan jelenet, amivel ne lehetne alátámasztani az ismert közhelyet.

A kérdés csak az, hogy együttérző fülekre talál-e egy olyan üzenet (már ha ez az egyáltalán), amit ilyen visszataszító köntösbe öltöztetnek?

Persze nem lehet nem elismerni a látványszekció munkáját: a valós eseményt követő fényképeket alapul véve rekonstruálták a helyszínt, ami szinte tapinthatóan kelt életre.

De ez sem menti meg a produkciót a történet valódi hiányától. Az alkotó nem vállalkozik többre, mint az események rekonstrukciójára – de érdekes-e az (legyen mégoly’ erőszakos is), ha csak annyi fordulat van benne, mint abban, ha valaki elmegy a kocsmáig és megiszik egy sört? Akin nem keres okokat, nem igyekszik feltárni, mi vezetett Honka elborulásához, nem tanítja semmire sem karakterét, sem a körülötte élőket. Az egyes szereplők – Honkát is beleértve – néhány jelzővel jellemezhetők, semmi összetettséget nem mutatnak.

Egy idő után már az volt az érzésem, hogy egyfajta társadalmi parabolát látunk, ahol az egyes szereplők csak szimbólumként vannak jelen. Ezt az érzetet erősítette az is, hogy néhány jelenet – a közönség soraiban megkönnyebbülten felszakadó kacaj is sejteti – egyenesen parodisztikus volt;

sajnos azonban túlságosan kevés volt ezekből, hogy bármilyen következetes alkotói szándékot véljünk benne felfedezni.

És ezt éreztette a karakterek sokszor együgyű megjelenítése is, ami, nem derült ki, hogy vajon a rendezői szándékot vagy az alulírtság miatt bizonytalan színészi alakításokat tükrözte. Ugyanez volt igaz Jonas Dasslerre is, akit legutóbb idehaza A néma forradalomban láthattuk; ott még csak egy kisebb szerep jutott neki, most azonban már a menthetetlenül betegnek tűnő Fritzként övé az egész show. De sajnos nem képes uralni minden pillanatot: időről időre – még ha csak másodpercekre is – kiesik a szerepből, és elővillan az alakított figurát hordozó, a karakterénél feltehetően jóval intelligensebb színész.

Dühös vagyok a rendezőre, mert annyiszor bebizonyította már nekem, hogy a finom rezdülések mestere. A Der goldene Handschuh-val azonban úgy tűnik, mintha csak el akarta volna készíteni a maga A ház, amit Jack építettjét, de nem tudott sem elég okos, sem elég érzékeny lenni, hogy adekvát legyen az üzenete.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..