Fesztivál Fókuszban

BIDF 2019: A jövő kulcsa a tundra jegébe van belefagyva – Olvadó lelkek, Genezis 2.0

Szibéria lehet a megoldás a világ problémáira. Túlnépesedés? Szibéria hatalmas, töküres – és a klímaváltozás miatt egyre „lakhatóbb”. Élelemhiány? Ha tényleg melegedés jön, akkor rengeteg termőföld „szabadulhat fel” ott… Nyersanyaghiány? Hát, az ott bőven van – már most is bányásszák ezerrel. Géntechnológia? A kihalt állatok ott vannak jégbe fagyva – csak arra várnak, hogy felkutassák és klónozzák őket. Egyszóval, könnyen lehet, hogy a világ egy csomó problémájának kulcsa ott rejtőzik a fagyos, kegyetlen, félelmetes és gyönyörű Szibériában.

Éppen ezért különösen érdekesek azok a dokumentumfilmek, amelyek ezzel a zord vidékkel foglalkoznak valamilyen szempontból. A BIDF-en kettőt is nézhetünk – de még milyeneket! Mindkettő díjnyertes, és mindkettő szenzációs a maga nemében.

Itt szó szerint kell érteni, hogy „a maga nemében”, mert azon kívül, hogy mindkettő maradandó élményt nyújt, és dokumentumfilmektől szokatlanul intenzív élvezetet jelent megnézésük, nagyon más megközelítésben mutatják meg a témájukat, más céllal és más filmes eszközökkel készültek.

Az Olvadó lelkek a világ legészakibb városát, Norilszket mutatja meg. Ezt a sarkkörön túli várost majdnem kétszázezren lakják. Az itt élő embereknek elég durva kihívásokkal kell szembenézniük – kezdve a zord éghajlattal. Mivel a sarkkörön túl fekszik, hathetes a sötét téli éjszaka (nyáron pedig hat hétig le sem megy a nap). Ha a végtelenül nyúló sötétség nem lenne elég, 130 nap telik hóviharokkal, a hóborítottság pedig 270 napig tart. Az internet korában ma már meg tudjuk nézni, milyen idő van épp ott.

Jelen sorok írásának pillanatában (2019 január végén) éppen -43 Celsius-fokot mutatnak ott a hőmérők az Accuweather szerint.

És ez ott egyáltalán nem ritkaság.

A kíméletlen természetre pedig rátesz még egy lapáttal az emberiség is. Norilszk iparváros – fémeket, szenet bányásznak, van, amit külszíni fejtéssel, van, amit kétezer méter mélyre lenyúló tárnákkal. Évtizedek óta folyik itt a termelés – ugyanakkor a technológia nem éppen környezetbarát. A levegő, a talaj, a vizek olyan szennyezettek, hogy jobb helyeken simán katasztrófasújtotta területnek nyilvánítanák. Az itt élő embereknek állítólag 10 évvel kevesebb a várható életkoruk, mint Oroszország más részein…

Mindemellett pedig egy elképesztően elszigetelt közösségről van szó. Ide csak hajóval vagy repülővel lehet eljutni, szárazföldi úton nem – éppen ezért joggal utalnak úgy a helyiek a városon kívüli világra, hogy „a kontinens”. Ők maguk pedig ettől a kontinenstől távol, elzárva, mindentől idegenül élnek.

Mégis, ugyanolyan emberek, mint bárki más a föld kerekén. Éppen ezt mutatja be az Olvadó lelkek. Nem igazán tudjuk meg belőle, hogy miért és hogyan működik ez a gulágban elpusztultak csontjaira épült, mérgező, rettenetes, élhetetlen város. Kapunk pár információmorzsát, de az alkotók nem erre koncentrálnak. Hanem arra, hogy bemutassák, mivel töltik az itteni emberek az életüket.

Olvadó lelkek
Olvadó lelkek

Munkával, persze. Meg álmodozással, hova és hogyan menekülnének el innen. Meg szerelmeskedéssel, házasodással, gyerekneveléssel. Meg zenével. (A film szenzációs zenéjét [ami helyi bandának köszönhető] külön meg kell említeni!) Meg siklóernyőzéssel, parkourözéssel, rúdtánccal. Nosztalgiázással, panaszkodással, hogy régen minden jobb volt. Sportolással. Művészkedéssel.

Egyszóval, pont azokkal vannak elfoglalva, és pont annyiféleképpen állnak az élethez, a problémákhoz, mint bármilyen más nagyváros lakói.

A filmnek nincsenek igazán főszereplői. Van pár beszélő fej, de ezek csak egy-egy pillanatra tűnnek fel, egy-egy dologra világítanak rá, aztán már jön is a következő szilánk, a következő darab a kirakósba – amiből egy színes kép kerekedik ki egy extrém város cseppet sem extrém, hanem nagyon is emberi közösségéről.

Minden nehézség, fizikai és történelmi sötétség ellenére egy színes, pozitív képet fest az Olvadó lelkek. Vannak azért hiányok – nem is az ismeretterjesztő vonalon (világos, hogy nem az információk, inkább egy életérzés átadása volt a cél), inkább az egyoldalúság furcsa kicsit. Például, bár tudjuk, hogy az északi országokban – éppen a hosszú téli sötétség miatt – komoly probléma az alkoholizmus, a droghasználat, és a legészakibb nagyvárosban valószínűleg ez szintén mindennapi gond, erről még utalások szintjén sincs szó.

De azért a sokoldalúság hiányát nem nagyon lehet az alkotók szemére hányni: megszólal itt öreg és fiatal, szegény és gazdag, lokálpatrióta és menekülni vágyó is. És az is igaz, hogy a film mélyen humanista mondanivalójával nemigen fért volna össze például a fenti probléma boncolgatása. Mindenesetre, bár nagyon-nagyon érdekes témáról szól, szépen, érzelmesen és értelmesen mutatja be Norilszk lakóinak életét, és ritka élvezetes gyöngyszeme a dokumentumfilmeknek, de érezhetően sekélyesebb, mint a másik film, a Genezis 2.0.

Ez egy egészen más dinamikájú doku. Itt dráma van, erős történetszálak, szereplők, akikért izgulni lehet – és emellett hangsúlyos mondanivaló is.

A tundrán, a gyönyörű, veszélyes, vad, lakatlan vidéken kezdetleges technológiával, füstölgő motorú szánokkal, olajos és véres kézzel mamutagyarat keresnek a jakut szerencsevadászok. Bostonban diákok ezrei gyűlnek össze egy biológiai konferenciára, hogy bemutassák kutatásaikat, amelyek során élőlényeket alakítanak át, változtatnak meg, hoznak létre. Feltűnik köztük egy jólfésült, szakállas úriember. Mint kiderül, ő egy igazi tudósceleb, a diákok körberajongják, szelfiznek vele, és véleményét kérik a kutatásaikról. Az ő (egyik) célja az, hogy a tudomány segítségével újra életre lehessen kelteni a mamutokat.

Genezis 2.0
Genezis 2.0

Oroszországban – azért nem annyira a vad északon, mint az agyarvadászok – egy másik megszállott tudós (az, aki a híres, jégbe fagyott mamutot, Gyimát felfedezte a tudomány számára) osztozik ebben a vágyban. Szöulban egy másik, bukott tudós (etikai és adathamisítási vádak miatt került a címlapokra) kutyaklónozó vállalkozást folytat – 30 millió forint körüli összegért elpusztult kedvencünk klónjait kapjuk tőle. Mindeközben Kínában az Earth Biogenome Project keretében az összes ismert faj genomját akarják szekvenálni. A génbankban pedig már ott vannak a kínai fejesek génjei…

Ezek a témák elsőre nagyon különbözőknek tűnnek – mégis összefüggenek. És ezek az összefüggések sokszor elképesztőek és hátborzongatók. Az látszik belőle, hogy a szintetikus biológia forradalmát éljük. És elképzelni sem tudjuk, hogy ennek köszönhetően – akár pár év múlva – milyen változások fognak történni. De azt érzékeljük, hogy a világképünket megrázó morális kérdések rejlenek itt a mélyben, és hogy

olyan eszközöket kap kezébe most az emberiség, amelyek épp olyan veszélyesek lehetnek, mint az olló vagy a gyufa a gyerek kezében.

Mindezzel meg van bolondítva a fő szál: a fehér aranyra, a mamutagyarra vadászó, elképzelhetetlenül zord körülmények között a megélhetésért küzdő szerencsevadászok története. Ez a téma önmagában is megérne egy dokumentumfilmet (főleg ilyen fantasztikusan fényképezve, mint ebben a filmben) – de így, távlatokba helyezve, párhuzamokba rendezve a szálakat, ennél sokkal, de sokkal többet kapunk.

Ez így már szinte cyberpunk – ami annál is félelmetesebb, hogy ez egy napjainkban játszódó dokumentumfilm, nem sci-fi. A biotechnológia csúcsát látjuk, azt, hogy milyen természetességgel van benne az emberek egy részének a mindennapjaiban – és mindemellett ott a háttérben a koszos kezű, életüket kockáztatva güriző, a világ túlsó felén élő emberek csapata, akik ellátják információval és speciális „nyersanyaggal” a világ boldogabbik felén élőket.

A fentiek közül mindegyik téma olyan érdekes, és olyan nagyszerű tálalásban, drámaian de hitelesen jelenik meg a filmben, hogy csak emiatt is szájtátva néznénk. De mindezeken túl a rendező úgy csavarja a szálakat a vágással, az egymásra reagáló képekkel és interjúrészletekkel, hogy lehetetlen nem elgondolkodnunk rajta, és eldönteni, mit is gondolunk az egészről.

Ha azt írtam, a témáktól leesik az állunk, a képek, tájak szépségétől eláll a lélegzetünk, akkor a morális dilemmáktól elszorul a torkunk.

Ritka sokoldalú, elgondolkodtató és izgalmas dokumentumfilm tehát a Genezis 2.0.

Az egyetlen problémája, ami miatt talán mégsem tökéletes, az az, hogy kicsit sok a szereplő. A fenti megszólalókon, szereplőkön kívül ugyanis film stábjainak rendezői kommunikálnak egymással, e-maileket írnak egymásnak, amiket felolvasva hallunk. Ezeken keresztül narrálják, mi történik épp a filmben. Nagyon jó háttérinformációkat adnak így, de hiába érdekes, ennyi nézőpont, ennyi narrátor már lehet, hogy egy kicsit sok. Pláne, hogy azt azért nem lehet mondani, hogy mindegyik szál egyenlő mértékben bontakozik ki a majd’ kétórás film során.

Ennek ellenére a Genezis 2.0 maradandó élmény, ritka jó dokumentumfilm – teljesen méltán nyerte a Sundance-et. Aki teheti, nézze meg!

Vetítések:

  • Olvadó lelkek:
    2019.02.02 13:15
    2019.02.03 11:45
  • Genezis 2.0:
    2019.02.02 10:30
    2019.02.03 15:45

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..