Fesztivál Fókuszban

BIDF 2019: Kiütéssel nyer a lélek – Gettó Balboa

A Nyócker szívéből ritkán érkeznek szívmelengető történetek. Lecsúszott drogosok, megesett tinédzserek, börtönviselt szélhámosok, utcán lófráló kölykök tanyája ez. A gettó. Bogdán Árpád dokumentumfilmje, a Gettó Balboa szerint azonban van egy másik arca is a kerületnek: a feltörekvők, a hívők, a keményen küzdők otthona is egyben.

Bogdán Árpád maga is roma származású rendező minden filmjét a romák sorsának szenteli: erről mesélt két nagyjátékfilmjében; a saját állami gondozott múltját is megéneklő Boldog új életben, és a Genezisben is, mellyel képes volt a romagyilkosságok borzalmai között is megláttatni velünk a fényt. Most is egy roma származású fiatalt kísér Bordás Róbert kamerájával, és meséjét megint csak az élet maga írta, a Gettó Balboa azonban dokumentumfilmmé kerekedett – méghozzá nem is akármilyenné!

A Szarajevói Filmfesztiválon is versenyző film tavaly év végén az Ake Dikhea Berlini Roma Filmfesztivál fődíját nyerte el, és nem lennék meglepve, ha még díjak sokasága állna előtte. A történet Budapest hírhedt nyolcadik kerületének szívében indul, ahol Sipos Mihály, a merényletét követően megtért, egykori drogos maffiózó fiataloknak tart amatőr bokszedzéseket. Állandó edzőterem híján iskoláról iskolára, térről térre jár a kis csapat, ahol Misi bá felfigyel Szabó Zolira. A gyerekkor és a felnőttkor határán egyensúlyozó, a családi elvárások és a profi boksz között vívódó srác óriási tehetség – némi összefogással, kőkemény munkával, sok-sok lemondással és ember feletti hittel felvértezve azonban nekiindulhat a teljes esélytelenségből, hogy megvalósítsa a maga Rocky-álmát, a maga Valami Amerikáját, és meghódítsa az egész világot.

Már 1928-ban olimpiát nyertünk, és azóta is számtalan alkalommal, így a magyarok rendszerint követik a bokszvilág eredményeit. Az sem titok, hogy azóta Szabó Zolira nemcsak magyar bajnoki cím, de többször világbajnoki öv is várt. Éppen emiatt Bogdán nem is az áttörést jelentő végső meccsre, a nagy, mindent eldöntő küzdelmekre helyezi a hangsúlyt, hanem az oda vezető útra. A belső csatákra, a felmerülő akadályokra, a kérdőjelekre és a mellékösvényekre, melyek csábításának nem engedett az ifjú harcos. A filmet kísérő társadalmi kampány is jól jelzi, a rendező nem titkolt célja, hogy inspirációt, motivációt adjon, hogy megmutassa,

van kitörési lehetőség, hogy van remény – aminek azonban meg kell fizetni az árát.

Zoli hiába lett volna tehetséges, ha nem adja a győzelemig vezető úthoz minden verejtékcseppét, minden könnyét, minden edzéssel töltött óráját. Egy idő után mintha már mi is ott állnánk Zoli mellett, mintha már mi is törölhetnénk arcáról az izzadságot. Az alkotók nagyon közel tartják hozzánk a főhőst – kezdetben még Misi bácsit is, majd szép lassan csak a növendékét –, éppen emiatt nem sok derül ki az életét meghatározó mellékszereplőkről: őket is rajta keresztül látjuk, a hatásukat is általa érezzük. Ez a közelség is azt szolgálja, hogy átérezzük, az ösvény kemény munkával van kikövezve – de a Gettó Balboa azt is sejteti, hogy ezzel a kemény munkával bárki arannyá változtathatja saját tehetségét.

A megkapó téma mellett a Gettó Balboa két másik területen is jeleskedik. Egyrészt a rendező nem enged a kísértésnek, és nem esik bele a Genezisnél néhol elkövetett hibába, hogy hatásvadászra hangolja a történetet. Pedig a roma srác felemelkedését lehetne az amerikai sportfilmek módján hangos katarzisokra, szélsőséges feszültségkeltésre is építeni – és a Gettó Balboa akkor sem lenne talán rossz –, de Bogdán Árpád most egy másik utat választ.

Az alázat útját, ami nemcsak szereplőit, de filmesként őt magát is jellemzi.

Visszafogottan, szinte csendesen mesél, sokszor jótékonyan el is hallgat részeket. Ugyanakkor mindenre figyel, a nézőt is kellőképpen irányítja, de nem kiabál és sosem manipulál – amiért nem tudok elég hálás lenni neki.

A jó értelemben vett „művészkedést” meghagyja most Bordás Róbert operatőrnek és a csodás filmzenéért felelős Víg Mihálynak. A film másik titkát jelentő hangulatról ők ketten gondoskodnak. Egyszerűen fantasztikus, amit Bordás csinál: ritkán látni ennyire színesnek fekete-fehér képeket – a Gettó Balboa egyetlen beszédes jelenetre vált át polikrómra, talán feleslegesen, mert bár a szimbolika egyértelmű, addigra már minden elmondatott.

A film egyik legjobb választása a fekete-fehér: nemcsak azért, mert témájából fakadóan nagyon is érzékletesen fejezi ki a szereplők világának szélsőségeit, átmenetek nélküli, sorsszerű döntéshelyzeteit, hanem azért is – amiért anno a Logan fekete-fehérben is erősebb tudott lenni a színes verziónál –, mert valahogy ez a színpaletta mindig befelé, az elrejtett, a lélekben lakozó felé irányítja a figyelmet. Márpedig a Bogdán Árpád ábrázolta meccsen a harc odabent zajlik.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..