Kritika

Égből pottyant mesék, emberrablók verzió – Brigsby mackó

brigsby mackó (brigsby bear)

Mark Hamill univerzumot épít annak a fiúnak, akit csecsemő korában elrabolt. A Brigsby mackó igazi témája egy érzés, amit az egykori Luke Skywalker előidéz bennem: a semmihez sem fogható gyerekkori rajongás néhány film iránt.

Steven Spielberg 2008-ban azt üzente két korai YouTube-sztárnak, Dave McCary-nek és Kyle Mooney-nek, hogy egész jó, amit csinálnak, semmiképp ne hagyják abba. A rendezőlegendának a lánya mutatta meg azt a videót, amiben a két amatőrfilmes a Hookot parodizálja. A srácok válaszoltak is: „Steven, te is jó úton haladsz. Folytasd a filmkészítést!” A két alkotót néhány évvel később leszerződtette a Saturday Night Live, tavaly pedig elkészítették végre első játékfilmjüket, a végtelenül szerzői és totálisan önreflexív Brigsby mackót.

A dramédia főhőse James (Kyle Mooney), akit csecsemőkorában elrabol a Mitchum-házaspár (Mark Hamill és Jane Adams). A fiú persze nem tudja, hogy elrabolták. Azt hiszi, egy távoli bolygón él bezárva, és egyetlen szórakozása a Brigsby Mackó című tévésorozat. Miután kiszabadítják, rádöbben, hogy egész élete hazugság volt: Brigsbyt senki sem ismeri. James azonban szembefordul a világgal, és úgy dönt, befejezi a mackó történetét. Életében először filmet fog készíteni.

A Brigsby mackó első pillantásra ott folytatódik, ahol a legtöbb emberrablós film véget ér.

A történetet azonban nem lehet komolyan venni, már csak azért sem, mert a rendezők sem teszik. James pillanatok alatt elboldogul a való világban, nem traumatizált, nem sérült, kicsit túlkoros mindössze (felnőttnek tűnik, de érzelmileg tizenévesként viselkedik). Ha a témába vágó filmek közül kellene választani, valamelyest A szoba kisfiújára hasonlít, világlátására ugyanúgy a csodálkozás jellemző. A lényegi különbség, hogy a felnőtt James megszállottan szereti kedvenc sorozatát.

A főhőst azonban nem a Stockholm-szindróma kísérti, egyszerűen tényleg imádta a műsort. A környezete eltérően reagál rajongására: szülei és annak nemzedéke szemében a kötődés ártalmas, mert helyette nem az értelmes és előrevezető dolgokkal foglalkozik a gyerekük, aki bár felnőtt, de még érettségije sincs. És nem mellékesen a sorozat az emberrablót juttatja mindenki eszébe.

Szimbolikus értelem nélkül is élvezhető a Brigsby mackó, noha egyértelműen fura és valószerűtlen, de mindez jól áll a filmnek.

A Mooney-McCary páros kiváló színészeket hívott meg a különböző szerepekre, akik láthatóan nagyon élvezték a munkát. A már említett Mark Hamill mellett megjelenik a vásznon Greg Kinnear, Claire Danes és Andy Samberg is. Karaktereik a fiú hatására ugyanúgy magukba néznek, és végiggondolják, vajon mi a fontos az életben: a kötelező feladatok vagy azok a percek, amelyek valódi örömet okoznak. Ugyanis James már-már megszállott lelkesedése, amivel a kedvenc sorozatát kezeli, átragad másokra is, akikre pedig nem, a fiú rajongása őket is lenyűgözi. A főhős lelkivilágában jelentkezik az az ártatlanság, amit elveszítünk valahol a felnőtté válás közben.

Hiszen a számtalan ellentmondás szövevényéből – mint a főhős kora és ahhoz nem illő érettlensége, vagy a volt elrablói iránt érzett megfoghatatlan szeretete – egy átvitt értelmű történet rajzolódik ki: maga a felnőtté-válás. Az, hogy a rajongói attitűdön túllépve az ember megbarátkozik a felnőtt lét korlátaival. És bár erről szól, a Brigsby mackó üzenete voltaképpen ennek ellenéte. Vagyis, hogy nem szabad elfogadni a korlátokat, és hogy a szenvedély adja magát a lényeget. Ezt az utat járja be James, aki egy ideig felvállalja azokat a konfliktusokat, amelyeket az emberrabló által csak neki készített mese rajongása vált ki a környezetéből, később azonban meghunyászkodik. A film által kínált megoldás pedig bármelyik család számára megfontolandó, még ha némileg leegyszerűsíti a problémát.

brigsby mackó (brigsby bear)

Bár a mondandó és a hozzá használt szimbolika értelmezhető a közönség számára, dramaturgiailag mégis sántít. Legjobb példa erre a gordiuszi csomó átvágására emlékeztető végkifejlet vagy James környezetének kissé hiteltelen reakciói. Mert a valóságban mindez nem ilyen egyszerű: egy film, egy sorozat vagy egy zenekar iránti rajongásunk csak a legritkább esetben váltható át boldogulásra. Így viszont nem működik a szimbolika, hiszen nem általános jelenségre, hanem speciális esetekre vonatkozik.  A rendezőpárosra és azokra a filmrajongókra, akik képesek ebből megélni – akár készítőként, akár elemzőként. Lényegében az a problémám a filmmel, hogy a Brigsby mackó csak önreflexív rétegfilmként állja meg a helyét.

A címben szereplő sorozat képi világa a készítők YouTube-szkeccseihez hasonló. Dave McCary és Kyle Mooney tehát a továbblépést, közös korszakuk lezárását dolgozták fel a játékfilmmel. Érdekes látni, hogy ez az – engem az Égből pottyant mesékre emlékeztető – ábrázolásmód milyen boldogan él tovább az amerikai függetlenfilmben, de csak egyfajta nosztalgiaként. A Michel Gondry-féle Tekerd vissza, haver! egészen hasonló módon mesél az amatőr filmkészítés kinövéséről. És ilyenek voltak az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni ifjú filmkészítői is. Valahol azt jó látni a Brigsby mackóban, hogy rendezői igazából nem a régi Hollywoodot sírják vissza, hanem a saját gyerekkorukat, amikor még elég volt pálcikákkal mozgatni egy figurát, hogy az lekössön. A Brigsby Mackó ettől más a hollywoodi nosztalgiafilmekhez (A leleményes Hugo) képest.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com