Magazin

Frankofón Filmnapok 2015: Dolan 1:1-ben – Mommy

Xavier Dolan: Mommy

A 2014-es Cannes-i Filmfesztiválon a Zsűri Díját Xavier Dolan kapta a Mommy-ért, illetve Jean-Luc Godard az Adieu au language-ért. Mindkét rendező felrúgta a formai szabályokat, Dolan 1:1-ben forgatott, Godard pedig 3D-ben. A két film egy lapon említését Godard producere szimbolikus gesztusnak, Dolan megtiszteltetésnek értékelte. 2015-ben a Frankofón Filmnapok a kanadai zsenigyerek alkotását választotta nyitófilmnek.

Dolannak igaza lehet a filmes konvenciók megtörésével kapcsolatban. Legszembetűnőbb az a döntése, hogy a film nagy részében 1:1-es képaránnyal komponál, amelyet néha kibővít 16:9-re, majd újra visszavált, a jelenetek hangulatától függően. A polaroid-képek, vagy éppen CD-borítók méretével megegyező képkivágat látványa szokatlan, az arány megváltozásának pillanatai pedig különleges élményt nyújtanak a nagy vásznon. A film utómunkái és vágása ugyanúgy Dolan munkáját dicsérik, mint a forgatókönyv megírása.

A történet főhőse a középkorú Die (Anne Dorval). Miután megözvegyült és fiát javítóintézetbe küldte, új életet kezdett. Egy napon azonban a 15 éves Steve-t (Antoine-Olivier Pilon) hazaküldik a kórházból. A felelősségteljes szülőből és a lázadó, nárcisztikus kamaszlányból összegyúrt karakter nem éppen olyan, mint amilyennek egy jó anyát elképzelünk. Ugyanakkor Steve sem átlagos gyerek, a legkevésbé sem. Figyelemzavaros, hiperaktív srác, aki ugyanakkor szerethető és nagyon érzékeny. Mivel magára és másokra is veszélyes, sajátos nevelést igényel. Ezért is jön kapóra, amikor bekerül a képbe a szintén szokatlan helyzetben lévő Kyla (Suzanne Clément), így az anya-fia páros kiegészül a korábban tanítónőként dolgozó szomszéddal. Mivel a nő szociális fóbiával és átmeneti mutizmussal küld, beszédképtelensége miatt kényszerszabadságon van. Hamar kiderül, hogy ők hárman többet tudnak segíteni egymásnak, mint gondolták. A megszokott családbeli viszonyok azonban megbomlanak és a három szereplő közti szenvedélyes, szeretetre-gyűlöletre épülő ambivalens kapcsolatok egyre bonyolultabbá válnak. A köztük zajló pergő, néha mocskos, néha frappáns, de mindig forrongó érzelmektől fűtött párbeszédek teszik a filmet emlékezetessé.

Xavier Dolan Mommy

A Mommy egyértelműen párhuzamba állítható a rendező 5 évvel ezelőtti, Megöltem anyámat című filmjével. Dolan akkor a kamaszfiú szemszögéből láttatta az eseményeket, most az anya nézőpontja érvényesül. Új filmjének címadása azért is zseniális, mert vonatkoztatható egyetlen személyre (az anyára), de egy kétirányú kapcsolatra is (anya és gyerek között). Ahogy korábbi filmjeiben, a rendező most is a kamaszkor, a magány, a szeretve lenni akarás és a kívülállóság kérdéseivel foglalkozik.

A komoly témák ellenére a film tele van örömteli pillanatokkal. A társadalom szabályaival dacoló szereplők felszabadult egymásra találásai ezek, amelyekből árad az optimista derű. Ennek ellenére a film nem válik szirupossá és hiteltelenné, nagyon is igazinak tűnnek az érzelmi kirohanások és a konfliktusok. Hihetetlen ambivalencia és érzelmi hullámzás jellemzi ezt a filmet.

Az említett szokatlan képarányok mellett a film vizuális világára sárgás szűrők használata és szeretetet sugárzó fényelés jellemző. Az álom- és fantáziaképek attól érdekesek, ahogy az átfedő vágás, a különböző kameraszögek használata kizökkenti a nézőt a térből és az időből. Minden jelenetben az érzelmi töltés az elsődleges, amit a vágás is alátámaszt. A tobzódó emocionális jelenetek néha túl soknak tűnnek, főleg akkor, amikor a rendező túlhangsúlyozza őket lassításokkal. A film egy bizonyos pontján úgy érezzük, hogy az érzelmek átveszik az irányítást és megakasztják a történetet. A forgatókönyvnek vannak hiányosságai, de Dolan rendezőként annál tehetségesebb, ezt mi sem mutatja jobban, mint a Steve kétségbeesését illusztráló remek karaoke-jelenet.

Xavier Dolan
Xavier Dolan

Érdemes külön megemlíteni a filmbeli zenék funkcióját. Csupa 90-es évekbeli kommersz popzenét hallunk, amelyek a történet szerint Steve elhunyt apjának válogatáscédéjéről származnak. Azzal, hogy a néző meghallja a legismertebb Oasis, Dido, Céline Dion, Andrea Bocelli-számokat, beúszhatnak ezekhez a dalokhoz fűződő személyes élményei is. A rendező több nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy ezek nem az általa kiválasztott filmzenék, hanem a diegézisen belüli dalok, a filmbeli szereplő kedvencei. E megoldás megint csak több teret enged a karaktereknek, hogy azok hitelesebbé válhassanak.

A film színészei már bizonyítottak Dolan korábbi filmjeiben, az Így is, úgy is Laurence-en mindannyian együtt dolgoztak a rendezővel, Suzanne Clément-t ezért a szerepért díjazták Arany Pálmával 2012-ben, Anne Dorval és Anoine-Olivier Pilon kisebb szerepeket kaptak. Dorval játszott a Képzelt szerelmekben (2010), illetve főszerepet kapott a Megöltem anyámatban (2009), most pedig Die összetett figuráját hozza nagyszerűen, bár nem mentesen a túlzásoktól. Steve figurájába bármennyi ripacskodás belefér, és ezt Pilon ki is használja, remekel a szerepben. Ügyesen ugrik egyik érzelmi regiszterből a másikba, a mozgása pedig egészen elképesztő.

Nehéz elkerülni a közhelyeket egy olyan filmben, amelyik túlreprezentált kérdésekkel foglalkozik, ez a Mommynak sem sikerült. De a sok eredeti ötlet mellett ez igazán megbocsájtható Dolannek. A rendező egyébként három korábbi filmjével járt már Cannesban, ahol többek között megkapta a Nemzetközi Artmozi Szövetség díját, kapott Queer Palm-ot, 2013-ban FIPRESCI-díjat a Velencei Filmfesztiválon a Tom a farmonért. A kritikusok úgy beszélnek róla, mint egy zseniről, aki 26 évével(!) ráadásul pofátlanul fiatal.

Puskás Lilla

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com