A dél-koreai Park Chan-Wook A szobalány című kosztümös erotikus thrillerrel indult a Cannes-i Filmfesztivál versenyfilmjei között.
Egy koreai csaló grófnak adja ki magát és egy „tolvajcsaládból” származó álszobalány segítségével azon dolgozik, hogy egy japán úrilány örökségét megkaparintsa. Soo-kee-nak (Kim Tae-Ri), a szobalánynak az a feladata, hogy belebolondítsa úrnőjét, Hidekót (Kim Min-Hee) Fujiwarába, az álgrófba (Ha Jung-Woo), aki a vagyonát megszerezve elmegyógyintézetbe záratná a valóban kissé hisztérikus fiatal nőt.
A korábbi Park Chan-Wook filmekhez hasonlóan csavaros történetben lépésről lépésre bonyolódnak az események és a szereplők közötti kapcsolatok, ami végig kellemes feszültségben tartja a nézőt. Három fejezetre tagolódik a film, az első részben a szobalány szemszögéből látjuk az eseményeket, ő kerül a középpontba, aztán az úri kisasszony következik. Színjátékukban újabb és újabb részletekre derül fény, amelyek megkérdőjelezik, vagy akár meg is cáfolják a néző addigi, csalóka asszociációkon, következtetéseken alapuló tudását. Az egymást megkérdőjelező változatokra alapuló történetszerkesztést nem Park találta föl, például Kuroszava A vihar kapujában című filmjében is egy eseményt ki-ki a saját igaza szerint mesélt el. A szobalány történetéhez viszont jól illik ez a szerkesztésmód, csak az eredmény egy kicsit hosszúra sikeredett, a hosszúság pedig nem állt arányban a cselekmény korábbi fordulatosságával.
A film első része sikerült a legjobban. Hatásos a fülledt, nyomasztó közeg, Soo-kee éjjeli érkezése az ámulatba ejtő, gazdagon díszített japán palotába, találkozása a félelmetes házvezetőnővel, amit az úrnő rémálma követ. A kidolgozott képi világ, az európai szemet elvarázsoló miliő dicséretet érdemel. Ugyanígy komplex figura a tollát nyalogató, perverz (és szadista) nagybácsi (Jo Jing-Wong), aki erotikus felolvasó délutánokat szervez hasonszőrű férfiaknak, melyek során egy-egy női rokona „intenzív” előadásában például Sade Juliette című regényéből hallhatnak, képzelhetnek el részleteket. A kegyetlenség, a kínzás és mindenféle aberráció visszatérő motívum Park filmjeiben, csakúgy mint az öngyilkosság, a régi és új szembenállása.
A női szereplők és a gróf addig érdekesek, ameddig tettetnek, de „valódi” érzelmeik kevésbé tűnnek hitelesnek. Vagy épp a két hosszú és hatásvadász leszbikus szexjelenet zökkenthetett ki? A rendező látszólag nagy élvezettel mutatja a két szép nőt, és joggal merül föl a nézőben, hogy ez tulajdonképp csak kirakat – vagy gondoljunk úgy A szobalányra, hogy a két nő a nagybácsi erotikus könyvtárából lépett át a filmbe a mi „örömünkre”?