Fesztivál

Cannes 2017: Film a filmben – Ismaël szellemei, Barbara, Le Redoutable

Cannes és az önreflexió. Három olyan francia filmet is láttunk az Azúr-parton, amelyek készülő filmeket, munkában lévő rendezőket mutatnak be. Arnaud Desplechintől az Ismaël szellemeit, Mathieu Amalrictól a Barbarát, Michel Hazanaviciustól a Le Redoutable-ot.

Ismaël szellemei

Rögtön kitérek a címre, mert ezt a filmet forgalmazni fogják Magyarországon, ezért az ő fordításukat használom, viszont úgy gondolom, választhattak volna jobbat is. Azért nem szerencsés a címadás, mert a szellem másik jelentése megtévesztő: nem értelemről van szó, hanem fantomokról, akik Ismaëlt gyötrik. És míg a szellem szóban a nem anyagi léten van a hangsúly, a kísértetben a kísértésen, amiről itt szó van. Ugyanígy az „Ismaël démonjai” sem lett volna rossz megoldás, csak talán erősebb, mint a filmbeli rendezőt zargató környezet és emlékek.

Ismaël Vuillard (Mathieu Amalric) középkorú filmrendező, aki az utolsó simításokat végzi a forgatókönyvén tengerparti nyaralójában. Barátnője, Sylvia (Charlotte Gainsbourg) épp napozik, amikor egy ismeretlen lány megszólítja. Carlotta (Marion Cotillard) az, Ismaël felesége, aki már majdnem húsz éve eltűnt, és bejelenti, hogy meglátogatná férjét, amúgy pedig nincs hol aludnia. A halottnak hitt lány – akiről férje csak egy festményt tartott meg – fölbukkan, mint Otto Preminger Laurájában.

Desplechin hasonló motívumokkal, témával dolgozik, mint a korábbi filmjei esetében (a Fiatal éveimről itt írtunk), így az a kérdés, vajon mi újat tud letenni az asztalra? Tud-e? Azzal együtt, hogy megmarad a szokásos melodrámai szál, a szerelmi háromszög tematikája, a női karakterek egy kicsit mások. Sylvia racionális, odaadó és kiegyensúlyozott nő, ő hozta vissza a lecsúszó Vuillard-t az életbe, neki volt szüksége segítségre. Carlotta hasonlít a korábbi filmek támogatásra, biztatásra szoruló nőire, akiket sokszor Emmanuelle Devos játszott, de itt ez is inkább múltbeli emlék (Összeveszésem története, Karácsonyi történet). Carlotta önző démon volt mindig is, akinek nem lehet ellenállni, nem lehet lefegyverezni, viszont akkor hagy ott mindenkit (a férjét és a szintén filmrendező apját, akit László Szabó alakít), amikor csak úri kedve tartja.

Különösen izgalmasak tehát a Cotillard-Gainsbourg páros jelenetei, ahogy kóstolgatják egymást, szimpatizálnak, nekifeszülnek egymásnak. A tükörből vagy ablaküvegen keresztül fényképezett részek tényleg öreggé, bizonytalanná teszik az adott snittet, és az élők, bár élők, kevésbé valós színben tűnnek föl.

Ismaël harmadik fantomja pedig a filmterv, hiszen ez áll előtte megoldandó problémaként. Mű a műben, Vuillard élete és készülő filmje váltják egymást – bár eltelik egy kis idő, mire a néző rájön erre. Ismaël bátyjáról, Ivan Dedalus-ről készít filmet, akit már régóta nem látott. Ivan (Louis Garrel) diplomata, akit Tádzsikisztánba küldtek. Sok kétes ügy zajlik körülötte, de egyikben sem látszik bűnösnek. Patrónusát azzal gyanúsítják, hogy kém, és vele kapcsolatban is lappang ez a gyanú, de semmi nem bizonyított. Egy tulajdonságban különösen hasonlít a két testvér: mindkettőjüknek rémálmaik vannak, ami lehet a rokonságuk jele, vagy egyszerűen annak, hogy ez a báty inkább képzeletbeli, mint valódi, hiába hivatkoznak is rá.

A báty filmjét műfaji részek alkotják, figyelemfelkeltő zene kíséri. Az állandó váltások a filmbeli valóság és a filmbeli film között izgalmasak, viszont a film véget értével kioltja egymást a kétféle izgalom. Kibogozódnak a szálak, a néző pedig rájön, hogy a filmben lévő film hiába burjánzik az izgalmas környezetekben és feszült eseményekben a báty kalandjai révén. Desplechin engedett a saját démonjának: a túltengő történet és feszültség, legyen akármilyen izgalmas is pár pillanatra, időről időre megtöri Ismael Vuillard rendező életének a filmjét, és így a két színésznő csodálatos játékát, valamint Amalric és a főhős producerét alakító Hyppolite Girardot abszurd humorral fűszerezett jeleneteit.

Barbara

Ahogy a Godard-ról szóló Le Redoutable, a Barbara is az eredeti és a másolat kérdését feszegető életrajzi film. A rendező Mathieu Amalric színre viszi saját magát mint rendezőt, Yves Zand néven – Zand, akárcsak előző filmjében a Turnéban. Amalric azonban Desplechinhez hasonlóan csavar egyet a történeten, és más keresztnevet használ, mint a korábbi filmekben. A színésznő-énekesnő, Jeanne Balibar egy Brigitte nevű színésznőt játszik, aki Zand filmjének főszerepét, Barbarát, az énekesnőt testesíti meg. Barbara az ’50-es évektől elismert énekesnő. Finom, elegáns kinézetű nő, aki a zongora mellett énekel, sokszor a szerelemről vagy hétköznapi dolgokról.

Az Ismaël szellemeihez képest annyiban eltérő ez a film, hogy a rendezőről a színésznőre kerül a hangsúly. Zand trükkje annyiban áll, hogy a színésznő körül megteremti Barbara egykori környezetét, még az egykor falon függő képeket is beszerzi, így a miliő által akarja elérni, hogy a film élethű legyen. Brigitte, pontosabban Jeanne Balibar, megszólalásig hasonlít az énekesnőre. A Hitchcock Szédüléséből ismerős  gesztus azzal fokozódik, hogy Zand Barbara iránti rajongását Brigitte-nek is próbálja bebizonyítani.

Ebben az esetben nem határolódik el élesen egymástól a Zandról és Brigitte-ről szóló film a Barbara életét bemutatótól, mert ez utóbbit a forgatás kapcsán látjuk.

Le Redoutable

Úgy tudom, még nem készült Jean-Luc Godard életéről játékfilm. Dokumentumfilm viszont igen: például néhány éve mutatták be a Ketten a hullámban című archív felvételekből összeállított, élvezetes művet a francia új hullámról és két legfontosabb alkotójáról, Godard-ról és Truffaut-ról.

A Redoutable is életrajzi tényekre fókuszál, ezeket dramatizálja. Elmeséli, hogyan alakul Anne Wiazemsky és a rendező kapcsolata, Godard 68-as szereplése és megítélése a diákkörökben – ahonnan kilóg és a film szerint nagyrészt kudarcok érik. Michel Hazanavicius Jean-Luc Godard legnehezebben befogadható korszakát viszi színre, mutatja be vígjátéki formában. Sajnos azonban egyáltalán nem mondható el róla, hogy különösebben megmagyarázná az életpálya e szakaszát, és azt sem tudjuk meg, hogy mi fogta meg annyira ezeket az embereket Maóban. A Redoutable viszont szórakoztatónak szórakoztató.

A cím is parodizálja a rendezőt, hiszen azt jelenti, hogy akitől tartanak, a félelmetes, a rettegett, mint a francia tengerészet tengeralattjárói! Ez a hasonlat egyébként el is hangzik a filmben. Tehát Godard-tól mindenki tart, és milyen jól esik kifigurázni! Hazanavicius kifejezetten különcnek, magának valónak festi le Godard-t, és ebben biztos sok az igazság. Viszont ha van egy művész, aki fontos dolgokat tett le az asztalra, miért a hiányosságaira kell fókuszálni? Nyilván ezen könnyű nevetni.

Lehet persze, hogy Hazanavicius ikonokat akar döntögetni, ott, ahol legkönnyebben reccsennek meg. A Redoutable viccesre is sikerült, lehet rajta nevetni. Van benne játékosság, csak eredetiség nem sok: mindenféle Godard-os narrációs elemet használ. Például az Éli az életét mintájára fejezetekre osztja a filmet Godard-filmcímeket kiforgatva: például Sauve qui peut (la vie) (Mentse, aki tudja (az életét)) helyett Sauve qui peut (les meubles) (Mentse, aki tudja (a legszükségesebbet)), a színészek kiszólnak a filmből, inzerteket szúr be és így tovább. Burleszk elemeket is felvonultat: például Godard szemüvege sorozatosan eltörik, sokat ügyetlenkedik, kétszer annyira pösze, mint a valóságban, vagy legalábbis a saját filmjeit kommentálva.

A film a filmben motívumot Hazanavicius beleágyazza a történetbe, látunk olyan jeleneteket, ahol filmeznek, és filmvetítést is. A Wiazemskyvel készült A kínai lány egy részletét újra is forgatta a rendező Stacy Martinnal. Ez az apróság és a formabeli utánzás ismét csak az eredeti és másolat kérdését firtatják, és itt bizony a másolat a gyengébb.

Szintén fájó pont, hogy a női karakterek szinte végig reflektálatlanok, Anne Wiazemskyből (Stacy Martin) is csak a Godard (Louis Garrel) iránti rajongás és végtelen türelem látszik. Összességében kicsit sovány élmény a Redoutable.

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. Az Interjú rovatot szerkeszti. szatmarizsofi@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..