A negyedik cannes-i napunk nem volt épp a legfényesebb, és nem csak az eső miatt: vasárnap lévén a szokásosnál is nagyobb tömeg kétszer is meggátolt a mozizásban.
Filmek
3 Faces
A politikai okokból évek óta Iránba zárva élő Jafar Panahi ismét a kényszerhelyzetét igyekezett az előnyére fordítani. A versenyprogramban szereplő 3 Faces egyik főszereplője ő maga, aki oldalán egy híres iráni színésznővel vidékre látogat, hogy egy fiatal lány után nyomozzon. A lány ugyanis videót küldött a színésznőnek a saját öngyilkosságáról, mivel a családja nem engedte, hogy ő is színésznő legyen.
A mellbevágó, de kicsit sántító alaphelyzet (mit vár a lány a halála után a példaképtől, miért nem előtte intézkedett) közepesen izgalmas, de nagyon szeretetre méltó kifejtést kap. Panahi valószínűleg a való életben is nagyon kedves ember, aki – akárcsak a Taxi Teheránban – ismét sok különböző figurával találkozhat és beszélgethet az út során. A 3 Faces furcsasága, hogy a súlyos kérdések érintése közben (nők elnyomása, elmaradott vidék, művészettel szembeni bizalmatlanság és természetesen a rendező kényes helyzete) is könnyed marad. Néhány kemény mondattól eltekintve joviális, nyugodt hangulat uralkodik, ami kellemes élménnyé, de összességében súlytalanná teszi a barkácskörülmények ellenére is igényes 3 Faces-t. Kritika hamarosan! (Gyöngyösi Lilla)
Lazarro Felice
Alice Rohrwacher már a Csodákban megmutatta, milyen jó érzéke van a hétköznapi elemeléséhez, a mese és valóság egybemosásához. Új filmje, a Lazzaro Felice (angolul Happy as Lazzaro) ugyanezen az úton halad, ismét a vidéki Olaszország szegény, de békés és boldog világát szövi át mágikus realizmussal. A különleges történet egy együgyű fiú, Lazzaro és egy életunt fiatal nemes, Tancredi barátságáról szól, amely időn és téren átívelve tör utat magának.
A Happy as Lazzaro komoly vállalkozás, hiszen szőr mentén olyan témákat érint, mind a modernkori rabszolgaság, miközben egyszerre idézi meg a bibliai Lázár történetét és a Don Quixotét. Rohrwacher sikerrel vezeti végig hőseit a varázslatos utazásukon, így a Lazzaro Felice végre egy olyan film a versenyprogramban, amelynek nemcsak a kérdésfelvetése, de a kivitelezése is működik. Kritika hamarosan! (Gyöngyösi Lilla)
Sztorik
Tömeg és nyomor
Cannes-ról legendák keringenek kritikusi berkekben, hogy mennyire nehéz bejutni a fesztiválon a vetítésekre. Mi is rettegtünk ettől előzetesen, pedig volt már némi tapasztalatunk, megjártuk Berlint, Velencét és Karlovy Varyt is. Az első napokban nem is volt gond, a félórás várakozást smafunak tartottam, ezzel mindenre be lehetett jutni. Sajnos a nagyképűségem együtt nőtt a fesztivál közönségével, és mindez vasárnap csúcsosodott ki: nem sikerült bejutnom Gaspar Noé Climaxára. Pedig negyven perccel korábban odamentem, de úgy tűnik, ez sem volt elég. Reggel is volt egy vetítés már a filmből (amíg mi a 3 Facest néztük), és a lagymatag programban szélsebesen terjedt a jóhíre.
Így a délutáni vetítésre egészen elképesztő tömeg gyűlt össze a mozinál a szélrózsa minden irányából. Fesztiválnyelven ez azt jelenti, hogy a legkülönbözőbb sajtóorgánumok, filmforgalmazó cégek, fizetős vendégek és különleges meghívottak várakoztak a mozinál. Sejtettem, hogy ennyi embert a világ legnagyobb terme sem bírna el, de mégis, amikor bemondták, hogy megtelt, hatalmas csalódottság vett erőt rajtam – különösen, hogy nekem ez lett volna a fesztivál utolsó filmje. (Tóth Nándor Tamás)
A fesztiválpalota
Mindig is túlzásnak éreztem a feszitválpalota elnevezést – egészen addig, amíg meg nem láttam a saját szememmel (lásd a nagyképet fenn). Nem csak monumentális (egyedül Berlinben jártam életemben nagyobb moziban), hanem elképesztően jól funkcionál. A két giganagy moziterem mellett van még benne kettő kisebb, lobbik, konferenciatermek, egy kaszinó (!), és akkor még nem is beszéltünk a sajtó számára rendelkezésre álló számtalan helyiségről. A kedvencünk a negyediken idén megnyílt sajtóterasz, ahol a yachtkikötőre nézve lehet dolgozni. Az egész élményt csak fokozza, hogy a fesztiválszemélyzet valami olyan végtelen türelemmel és segítőkészséggel viszonyul az újságírók összes ostoba kérdéséhez („nem látta véletlenül a cipőmet?” és „ezen a folyosón megtalálom Christopher Nolant?”), ami különösen annak fényében csodálatra méltó, hogy egész nap ezt kell végezniük. Ezúton is nagyon köszönjük nekik. (Tóth Nándor Tamás)