A 87 éves Jean-Luc Godard a cannes-i filmfesztiválon mutatta be új filmjét ötven évvel azután, hogy botrányos módon félbeszakította az eseményt. A Le livre d’image már annyira szubverzív, hogy filmnek is alig nevezhető (kritikánk hamarosan!), így nem meglepő, hogy a hozzá kötődő sajtókonferencia is valószínűtlenül furcsa volt.
Nem számítok veterán sajtókonferencia-látogatónak a filmfesztiválokon, de korábban kivétel nélkül ilyeneken vettem részt: néhány alkotó ül egy asztal mögött, a moderátor kérdezgeti őket, majd egy idő után a teremben ülő újságírók tehetik fel a kérdéseiket.
Sejtettem, hogy az örök lázadó Godard sajtókonferenciája formabontó lesz, de azt nem, hogy meg sem jelenik rajta.
Érkezésünkkor mindössze Gerard Lefort francia kritikus ült az asztalnál, itt-ott a Le livre d’image munkatársai voltak láthatóak, akik a tegnapi díszbemutatón is felvonultak. (Mondjuk nem is kellett volna meglepnie, hogy Godard most sem jött el, ha már a vetítést is kihagyta.) Lefort kezdésként egyértelműsítette, hogy mint láthatjuk, a rendező nincs itt, de ne aggódjunk, hiszen mindjárt felhívják őt telefonon. Csak álljon fel, aki kérdezni akar tőle, menjen ki a mikrofonállványhoz, és már beszélhet is. „Nagyon egyszerű lesz, mintha felhívnák őt telefonon. Nyugodtan legyenek hozzá kedvesek, kérdezzék meg, hogy van” – biztatta a morajló termet Lefort.
Így is lett.
Az újságírók felsorakoztak, Godard egyik munkatársa elindította a videohívást, majd egy iskolai szavalóversenyhez hasonlóan mindenki a mikrofon és a mester elé járult. Lefort bevezetésként biztosította őt, hogy nagyon kedvesnek tűnünk, Godard pedig fáradhatatlan forradalmárként közölte, hogy a fényképezők kattogása a gépfegyverre hasonlít. Ezek után jó formában (vagyis a megszokott közönyével), otthon üldögélve, szivarfüstbe burkolózva, egy filozófus ködösítésével válaszolt a kérdésekre.
Nem azt kell megmutatni, ami történik, hanem azt, ami nem
A Le livre d’image (azaz: képeskönyv) sok mindenről szól, de az egyik vezérfonál az arab világ ismeretlen arcának felkutatása. Godard azt mondta, hogy őt nem kifejezetten az arabok, hanem a tények érdeklik. Az, hogy mi történik és hogy mi nem. Szerinte a filmek általában azt mutatják be, hogy mi van körülöttünk, de ez felesleges, hiszen azt amúgy is látjuk. Érdekesebb olyat mutatni, ami nem jön szembe a Facebookon. Ennek megfelelően az arabokat is úgy kellene bemutatni, amilyenek valójában – ehhez ő a katari Doha városának történetét meséli el, amiről valószínűleg a többségnek fogalma sincs, és igazából nem is történt ott semmi rendkívüli.
A film nem egyenlet
Természetesen sokan megragadták az alkalmat, hogy a múltról kérdezgessék az udvarias, de nem túl együttműködő élő legendát. Milyen érzés 50 évvel ‘68 után visszatérni Cannes-ba? Nagyon kellemes. Mit szól ahhoz, hogy a Bolond Pierrot jelenete szerepel az idei plakátokon? Igazából semmit. Néha azért megtört Godard szófukarsága: a híres kijelentésének érvényességét, miszerint a filmnek kell hogy legyen eleje, közepe és vége, csak nem feltétlenül ilyen sorrendben, például röviden kommentálta. Megtudhattuk, hogy ezt annak idején a rigorózus Spielbergéknek mondta viccből. Aztán azóta ő is megpróbált olyan filmet csinálni, amelyikben ezek ilyen sorrendben vannak, de nem lett jó. Ugyanezt a Le livre d’image-ra vonatkoztatva hozzátette, hogy a film nem egyenlet, aminek mindig ugyanaz a megoldása, hanem egy lakat, amihez meg kell keresni a kulcsot.
https://www.instagram.com/p/BirH7ILh9xW/
A hasonlat jogos, tekintve, hogy az új film befogadhatatlanul széttartó, archív felvételek asszociatív szupermontázsa, ahol a kép és a hang tökéletesen elválik egymástól. Mint mondta, a célja az volt, hogy a hang ne kiegészítése legyen a képnek, mint a híradókban (ahol mellesleg a hanggal sem lehet többet megtudni a képekről, mint nélkülük), hanem ellensúlyként, kommentárként viselkedjen. Szerinte ugyanis az érzékelés során a hangnak nincs köze a képhez.
Arra a kérdésre pedig, hogy hogyan lehet a szélesebb közönséghez eljuttatni az okos filmeket, közölte, hogy hamarosan militáns akciónak számít majd az avantgárd filmek vetítése, hiszen egyre kevesebb mozi vállalja fel ezeket. A Le livre d’image-ra pedig konkrétan egy kis svájci vállalat adott pénzt, miután a francia producer kihátrált.
A forgatás unalmas
Godard-t a forgatás untatja. Szerinte a filmkészítés valójában nem erről szól, így nagyon örül, hogy ezt a fázist most kihagyhatta. A Le livre d’image ugyanis szinte kizárólag archív felvételekből áll, fikciós filmek és híradófelvételek összemosásából. A rendező szerint a lényeg a vágás és az utómunka, hiszen ekkor a kézzel kell gondolkozni. A Le livre d’image-ban egyébként is központi motívum a kéz, a kéz kitüntetett szerepének bizonygatása indítja a filmet.
Ki az a Michael Bay?
A filmben felhalmozott irtózatos mennyiségű archív felvétel is izgatta az újságírók fantáziáját. Miért ezek, miért nem mások? A legviccesebb kérdés ehhez kapcsolódóan az volt, hogy miért használta fel Michael Bay 13 óra: Bengázi titkos katonái című filmjének részletét, és mi a véleménye általában Bay munkásságáról. Godard közölte, hogy nem tudja, miről beszélünk, ki az a Bay, és szerinte nincs ilyen képsor a filmjében. Az újságíró azt mondta, hogy látta a nevet a stáblistán a referenciák között, mire Godard azt kérte, hogy bizonyítékképpen vetítsük le neki az említett filmet telefonon, kihasználva a technikai lehetőségeket.
Van bátorsága élni
Honnan az erő a filmkészítéshez, fog-e még filmezni? – hangzott a jogos kérdés. Godard azt mondta, hogy a következő filmjének címét még nem találta meg (és ő mindig a címhez írja a filmet), de lehet, hogy ezúttal a cím találja meg őt, ha még él pár évig. Azt mondta, hogy sokan élhetnének még, de nincs hozzá bátorságuk, neki viszont van, ahogyan képzelőereje is. Úgyhogy csak a lábán, kezén és kicsit a szemén múlik, hogy dolgozik-e még.
