Fesztivál Fókuszban Moziban

Mi lesz a vadvirágból, ha megszelídítik? – Hidegháború

Évtizedes se veled, se nélküled románc a vasfüggöny két oldalán – a Hidegháború kelet-európaiként könnyen átélhető, de Pawel Pawlikowski bravúrja ezúttal elmarad.

Pawel Pawlikowski új filmjétől joggal várt sokat a közönség: előző műve, a közérthető filmnyelven fogalmazó, de mély drámaiságú és könnyen átélhető Ida elnyerte a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-díjat, és világszerte nagyon népszerű lett. A Cannes-i versenyprogramban szereplő Hidegháború (Cold War) nem távolodik el messzire a sikerrecepttől, hiszen ez is konvencionális kivitelezésű, ugyanakkor tartalmas alkotás, amely a huszadik század feje tetejére állt történelméből adódó traumákat személyes történeten keresztül meséli el fekete-fehérben.

A Hidegháború annyiban lép túl az Ida örökségén, hogy hangsúlyosabb benne a korszak, amelyben játszódik. Immár nemcsak a történet időpontja idézi meg a negyvenes, ötvenes éveket, hanem a film a megjelenése is. Pawlikowski autentikus ötvenesévek-filmet készített 2018-ban, ami azt eredményezi, hogy a Hidegháború anakronisztikusnak hat. Ez viszont nem hiba, sőt, nagyon izgalmas kiindulópont! A helyszínek (főleg a romos templom) Wajda Hamu és gyémántját idézi, az értelmiségi problémafilmeket felelevenítő kérdésfelvetések pedig leginkább a klasszikus Jancsó-filmekből (főleg az Oldás és kötésből és a Fényes szelekből), illetve a Fotográfiából lehetnek ismerősek.

A nagy időtávlatot átfogó Hidegháború lecsupaszítva egy klasszikus se veled, se nélküled történet, ami – hűen a címhez – a se itt, se ott problémával egészül ki. A szőke femme fatale és a népi mozgalmat szervező, kiégett értelmiségi élethosszig tartó románca Lengyelországban, Berlinben, Párizsban és Jugoszláviában bonyolódik, a találkozások során pedig hol egyikük, hol másikuk lesz a rendszer(ek) áldozata vagy hoz rossz döntést. A film hőse, Wiktor (Tomasz Kot) népdalokat és tehetséges népzenészeket-táncosokat gyűjt, hogy népi együttest szervezzen. Így találkozik Zulával (Johanna Kulig), akiről nehéz megállapítani, mennyire a tehetsége és mennyire a kisugárzása juttatja be a csapatba.

Kettejük viszonyát követi a film egy évtizeden keresztül.

A Hidegháború tehát gazdag problémaanyaggal dolgozik, ám mégsem mélyül el egyik vonatkozásában sem igazán: a két figura Johanna Kulig és Tomasz Kot igyekezete ellenére inkább toposz, mint árnyalt jellem, a politikai háttér pedig nem sok újdonsággal szolgál a kommunista rendszer kiépülésének folyamatáról. Így a film legnagyobb erénye a népdalok és néptáncok élettel teli bemutatása, amelyből közepesen komoly társadalomfilozófiai gondolatok is kinőnek. Ahogyan a Fotográfia című magyar filmben, itt is két kívülálló járja a vidéket, hogy rögzítse, aztán megváltoztassa a helyieket. Wiktor kezei alatt a szakadt cigánylány énekéből monumentális (de ugyanolyan szívhez szóló) kórusmű lesz, Zula énekéről kiderül, hogy egy szovjet musicalből tanulta, előbb-utóbb pedig a hatalomnak engedve Sztálint éltető „népdalok” is bekerülnek a kórus repertoárjába. Megengedhető-e az éteri népdalok „megszelídítése”, a népiesség betagozása a magaskultúrába? Meddig engedhet az autentikusságból Wiktor a szűkülő életlehetőségek közepette a csoport vezetőjeként?

Bartók idejében mindez még nem merült fel kérdésként, ám amint átveszi a hatalmat az ideológia a művészi és magánélet felett, úgy a művészek komoly csapdahelyzetbe kerülnek. Wiktor a disszidálást látja megoldásnak, az éltető népi kulturális kincsesbánya nélkül viszont Párizs is csak egy sivár szükséglakásnak tűnik. Zula viszont nem mer élni a lehetőséggel, helyette egy vízumot nyújtó házasságba menekül, majd a nemzetközi sztárság helyett inkább a kényelmes középszerűséget választja. A látványosan áthallásos dilemmák még inkább önreflexívnek tűnnek, ha tudjuk: Pawel Pawlikowski is világpolgárként él, hiszen kamaszként Lengyelországból Londonba disszidált, majd egy párizsi időszak után ma ismét Varsóban él – a filmjeit viszont részben brit forrásból készíti.

Bár a Hidegháború hozzáállása a (film)kulturális örökséghez figyelemre méltó,

és több felejthetetlen képet, remek jelenetet vonultat fel (az Ida Oscar-jelölt operatőre, Lukasz Zal jóvoltából), a zene pedig még napokig a fülünkben cseng, valami hiányzik belőle. Talán az a sodró lendület, ami a rövid fejezetekre osztott történetet összefogná. Így a gyakori, határozott leblendék nagyon töredezetté teszik a filmet, amelynek ráadásul a tétje és a drámaisága is kisebb, mint az Idáé volt. Pawlikowski ugyanúgy az identitáskérdést, a felülről meghatározott életlehetőségeket szemléli, kelet-európaiként pedig ismét nagyon könnyen átélhetőek a problémái és ismerős a bemutatott politikai környezet, de a Hidegháború nem ismétli meg a bravúrt: egy élvezhető, de kevésbé különleges szerelmi történetként marad meg az emlékezetben.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..