A néhány napja már kitartóan szitáló esőt leszámítva eddig csodálatos fesztiválélményünk volt. Ma viszont sajnos sokkal kiszámíthatatlanabbul alakultak a dolgok, mint szerettük volna – még jó, hogy egy pici szerencsénk még így is maradt!
Élmények
Hogyan NEM néztük meg Terrence Malick új filmjét
Gondoltuk, hogy ugyan már csak 10 percünk van bejutni, de hátha sikerül: üljünk be Terrence Malick új filmjére, az A Hidden Life-ra, amely egy osztrák ellenállóról szól. Majdnem így is lett: csak a termet tévesztettem el, elrángatva Vivit egy kínai filmre, ami egyáltalán nem érdekelte, és eszünkbe sem jutott volna megnézni! Amikor megláttuk a kínai forgalmazó logóját és az első feliratokat, akkor tudatosult, hogy bizony ez nem amerikai lesz. De jól jártunk, talán a versenyszekció egyik legjobban fényképezett darabját kaptuk el a Wild Goose Lake-kel, Yinan Diao pörgős gengszterfilmjével.
Az efféle tévedések másokkal is előfordulnak, tegnap a Little Joe-ra várakozva a mellettem ülő külföldi „Un certain regard”-zsűritagnak a vetítés előtt lett világos, hogy a Papicha című algériai filmre kellett volna elmennie, nem az osztrák Jessica Hausner versenyfilmjére. (Szatmári Zsófi)
Hogyan fényképeztük le Penelopé Cruz haját
Tegnap üldögélek a sajtószobában, épp a Jarmusch-kritikát írom, és hallom a mögöttem álló hostesseket: „mindjárt jön Antonio Banderas és Penelopé Cruz”. Az ablakból rálátni egy távolabbi, növényekkel beültetett teraszra. Oda csak a sztároknak van bejárásuk, a hivatalos interjúkat és a fesztivál hivatalos fotóit ott készítik. Nem láthatunk mindent, mert a növények és valami emelvény eltakarja őket.
Biztos jönnek ezek? Már egészen letettem róla, mire a hostessek odaszaladnak az ablakhoz, és a két épületet összekötő hídon a szemerkélő esőben megjelennek a sztárok – egy-egy esernyős ember kíséretében. Antonio Banderas besurran a Fesztiválpalotába, semmi esélyem, Penelopé Cruz lefényképezéséért pedig nem akarok tolakodni. De mire a lelkes, pipiskedő hostess visszaereszkedik, és fényképezhetek, az esernyős ember, napfogyatkozás módjára, belép a színésznő elé – már csak a haját és fél kezét csípem el. (Szatmári Zsófi)
Filmek
The Whistlers
Corneliu Porumboiu a Rendészet, nyelvészet után ismét Vlad Ivanovval dolgozott együtt. A The Whistlersnek már az alapötlete is igazán izgalmas: Cristinek (Vlad Ivanov) meg kell tanulnia a Kanári-szigetek egyik ősi nyelvjárását a rendőrség megtévesztésének érdekében. Erre azért van szükség, mert az egyébként nyomozó Cristinek ki kell szabadítania a börtönből egy bűnözőt. Ezt a nyelvet, az el silbót viszont nem beszélik, hanem fütyülik: idővel egész mondatokat füttyögnek el egymásnak a szereplők.
De ha ez nem lenne elég, a film narratívája is remek. A karakterek nevével fémjelzett fejezetek ide-oda ugrálnak az időben, miközben így egyre jobban összeáll a történet és az egyes szereplők motivációi a néző fejében. Mindezt teljessé teszi a The Whistlers soundtrackje. Iggy Pop dal a nyitányban, visszatérő poénként használt opera, illetve Strauss és Mozart klasszikusai is felcsendülnek. Egyetlen probléma merült fel a román filmmel kapcsolatban: a kiszabadítandó bűnöző valójában magyar, Nagy Zsolt, mint az egyik színészünk. Azonban ha ezt a meglehetősen xenofób névválasztást kellő mértékű iróniával kezeljük, élvezetes másfél óra lesz a jutalmunk. (Rakita Vivien)
The Wild Goose Lake
A Terrence Malick-mű helyett véletlenül elcsípett kínai filmen érdemes volt mégiscsak bent maradni. A The Wild Goose Lake Diao Yi’nan második Cannes-ban szereplő rendezése, amihez a szinopszis alapján még egyáltalán nem jött meg a kedvünk. Azonban kiderült, hogy tévedtünk, hiszen a vasútállomáson találkozó menekülő gengszter és a titokzatos nő sztorija igencsak érdekesnek bizonyult. A kisvárosi pályaudvar az origója a kezdetben flashbackekben elmesélt történetnek: motortolvaj bandák közti háború kirobbanásával indulnak el az események, amelyek hamar véres leszámolásokba, váratlan árulásokba és egy érdekes terv megszületésébe fordulnak.
A rendező rengeteg izgalmas képi megoldást is alkalmazott. Ilyen például, mikor az újság képei mellé hangeffekteket rendelt vagy a festményszerűen kimerevített közelharcok képei. Abszolút pozitív csalódás még a váratlanul kegyetlen gyilkosság jelenetek (a főhős fehér esernyővel nyársalja fel az antagonistát, amit kinyitva vörösre színeznek a belsőségek és a vér) ellenére is. (Rakita Vivien)
Albert Serra: Liberté
Ennek a bekezdésnek az írása előtt elhatároztam: ez a teljes mértékben öncélú film a cikk legalján fog szerepelni, hogy lehetőleg minél kevesebb emberhez eljusson a híre. És remélem, nem is fogják sehol bemutatni. Amekkora szerencsénk volt eddig, hogy két „limonádé” mellett (La Femme de mon frère, The Climb) csak jó filmeket láttunk, ez borzasztó volt. A Liberté, azaz a szabadságot jelentő cím a 18. századi szabadgondolkodókra és az ehhez kapcsolódó szélsőséges erkölcsi szabadosságra utal. 1774-ben játszódik, erdőben élő, a francia és a porosz udvarból száműzött hercegek és más nemesek beszélgetéséből, beteg szexuális fantáziái leírásából és ezek egy részének a megvalósításából áll – Pasolini Salója is eszünkbe jut.
És valahogy semmi felszabadítót nem látok abban, hogy valaki egy borjú orrával való szexuális érintkezéséről fantáziál, vagy hogy élőben és teljes egészében láthatjuk, hogy egy nő hogy pisil le valakit. Ráadásul az egész film szürke, mert éjjel történik egy erdőben. Csupán azért nem jöttem ki róla, mert szerettem volna tudni, hogy lehet egy ilyen filmet befejezni. A válasz egyszerű: sehogy. Nemcsak hogy nem is kellett volna elkezdeni, de a nem létező történetet nem is lehet lezárni, csak egy nagytotállal megállni az üres erdő felett. A nézőnek pedig ideje valami értelmesebb, végiggondoltabb darab után néznie. (Szatmári Zsófi)