Magazin

Cannes 2019: Elmosta az eső a fesztivált

Cannes 2018

Ma ketten összesen három filmet láttunk, és energiáinkat a korábbi élmények megírására fordítottuk (Rocketman, The Dead Don’t Die). Valamint interjúztunk Ráduly Györggyel, a Filmarchívum igazgatójával A tanú felújított változatáról, és megnéztük a cannes-i esőt.

Élmények

A szürke cannes-i árnyalata

Már néhány napja eléggé felhős volt itt az idő, lógott az eső lába. Mi viszont balga módon ügyet sem vetettünk a fenyegetésre, és határtalan optimizmussal, esernyő nélkül indultunk el a Croisette-re. Pedig voltak ám figyelmeztető jelek a borús égbolton kívül is: tegnap például megpróbáltuk elcsípni a Cinéma de la Plage, azaz a tengerparti mozi meglepetés vetítését (a sétányon őrült tempóban mopeddel száguldozó és zenét bömböltető fura öreg néni láttán erősen felmerült bennünk a gyanú, hogy ez a Mrs. Doubtfire lesz), de a tervünk meghiúsult.

 

Nem elég, hogy nem indították az azóta sem azonosított filmet, sem vászonnal, sem pedig a képeken látott több száz székkel nem találkoztunk a homokban. (Igen, biztos, hogy jó helyen voltunk.) Ennek pedig nyilván az a néhány csepp eső lehetett az oka, amik létezéséről tudomást sem akartunk venni. Ahogy az éjszaka egyre erősebben tomboló viharos szélről sem. Így tehát a kellő felszerelés hiányában kellett átvészelnünk a napot. A külső sorban állások alatt sunyin beálltunk egy-egy felkészült kolléga esernyője alá, londoniakat megszégyenítő módon dacoltunk az elemekkel és irigykedve néztük a sztárokat, akik mellett a felvonulások során mindig ott termett egy segítőkész dolgozó. Holnap bepakoljuk a fesztiválos táskánkba az esernyőt. Bár tuti, hogy akkor meg szikrázó napsütés lesz. (Rakita Vivien)

Filmek

Port Authority

Danielle Lessovitz, amerikai rendezőnő első nagyjátékfilmje, a Port Authorityvel kapcsolatban nem az a legérdekesebb, hogy a producere Martin Scorsese volt. A táncos-romantikus film műfaját teljesen új szintre repítette Lessovitz, hiszen egy manapság is még szokatlan, ám annál kurrensebb szerelmi történetet mesél el. A Dunkirk-debütáns Fionn Whitehead karaktere, Paul ugyanis halálosan beleszeret egy lányba, akiről kiderül, hogy valójában transznemű. A szerepet egyébként is egy nagyon szép transz színésznőre, Leyna Bloomra bízták, akinek az élete meglehetősen hasonlít Wye-éhez: New Yorkban felfedezte az underground queer vogue táncversenyeket, ahol a hozzá hasonló fiatalok között végre megtalálta a helyét. Ezt a szférát a Port Authorityben Paullal együtt a nézők is megismerhetik, a fáradhatatlanul vonuló, pózoló és táncoló fiatalok világát. A film Wye transzneműségének kérdése hamar lekerül az asztalról, s így nem neki, hanem Paulnak kell beilleszkednie a lány világába, hogy végül rájöjjön: pontosan mi is az a white boy realness.

A filmben szereplő táncos srácok egyébként a vörös szőnyeges bevonuláson is bemutatták, milyen elképesztően higanytestűek: a rögtönzött koreográfiát a közönség és a fiúk is nagyon élvezték! (Rakita Vivien)

Little Joe

Jessica Hausner osztrák rendező új filmje több műfajt kever: disztópikus thriller, családi dráma, fantasztikus-horrorbeli elemekkel. Alice növénynemesítéssel foglalkozik egy üzemben. Új növénye, amelyet Little Joe-nak nevez el, arra van kitalálva, hogy tulajdonosát boldoggá tegye. A genetikai módosításoknak köszönhetően oxitocint bocsájt ki, a közismert néven boldogsághormonként ismert hormont, amely az anyában keletkezik a gyerek születésekor. A virág ugyanilyen törődést igényel, és cserébe boldoggá teszi a gazdáját. Ám a kutató egy dologra nem gondolt: a sterilnek teremtett virág – vagyis inkább növény és állat közötti keverék – valami módon megpróbál majd továbbélni. Akikhez eljut a pollenje, azokat eltölti boldogsággal, ám mint egy drognak, függői, védelmezői is lesznek a virágnak.

A film ötlete magában nagyon izgalmas. A kivitelezés sajnos nem sikerült mindig ugyanilyen jól, és az is tény, hogy nem minden szereplő motivációját fejtették ki, ami egy kis döccenőt okoz a narrációban. Érdekes azonban, ahogy a munkahelyi manipulációt és a saját munkába vetett hitet, valamint a függőség vírusszerű terjedését és a növényszörnyet bemutatja, amit hideglelős zajokból összeállított hangsáv kísér. (Szatmári Zsófi)

Nicholas Winding Refn: Too Old to Die Young

A Drive – Gázt! és a Neon Démon mára megkerülhetetlenné vált dán rendezője, Nicolas Winding Refn ezúttal sorozatkészítésre adta a fejét, ami korábbi filmjeihez hasonlóan Cannes-ban debütál. A széria első két részét vetítették le versenyen kívül, ami alapján megállapíthatjuk: a 10 epizód egyike sem lesz kevésbé erőszakos, sokkoló, ám mégis stílusos és vicces, mint Refn korábbi alkotásai.

A főszerepben Miles Tellert láthatjuk, aki Los Angeles korrupt nyomozóját alakítja. A különböző sztorikat elmesélő részek gócpontjában egyértelműen ő, Martin áll. Bár néhány mellékszál is színesíti a cselekményt (William Baldwin és a lányát alakító Nell Tiger Free története), a Too Old to Die Young eddigi legemlékezetesebb vonása mégis a válogatott kegyetlenségű, perverz bűnesetek, amelyekbe valahogy Martin is mindig belekeveredik. A két epizód alapján egyértelmű az ítélet: csak erős idegzetűeknek ajánlott! (Rakita Vivien)

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. A kortárs francia és amerikai költészet és a film kapcsolatáról ír disszertációt. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. szatmarizsofi@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com