Fesztivál

Cannes 2019: Hektikus első másfél napunk

A fesztivál első napján a cannes-i veterán és újonc ‘tekercsest érte néhány meglepetés, amiket nem igazán tudtak mire vélni. Az első másfél nap azonban izgalmas és leginkább erősen társadalomkritikus filmeket is tartogatott a lelkes tudóstóknak.

Élmények

Érkezés: még az építkezésen át is vörös szőnyeg vezet

Ez a negyedik Cannes-om, de az első viszonylag szervezett. Idén ketten jövünk. Nagy lelkesedéssel és elszántsággal.

A vonatról leszállva rögtön kiszúrom az idei egyentáskát: homokszínű hátizsák. Ezúttal fájós derekú látogatókra is gondoltak. A vasútállomásról a hangulatos kis utcákban igyekszem a fesztivál „palotája” felé (Palais des festivals), ám a templomhoz érve látom, felújítás van. Egy kis folyosó vezet át az állványzat alatt, vörös szőnyeggel borítva, hogy mindenki tudja, merre kell menni.

Mint korábban is, sárga újságírókártyát kapunk. Ez három újságíró kategóriából a harmadik. Az első kettő, a rózsaszín és a kék, a tévéknek, nagy újságoknak, fontosabb francia médiumoknak jár, a harmadik pedig  a kisebb és/vagy külföldi, sokszor online újságoknak. Persze az évek alatt egyre szervezettebb a rendszer, felkészült a nagyszámú újságíró biztonsági ellenőrzésére, elgardírozására. Már nem kell két-három vetítés közben koplalni, több terembe beengednek szendviccsel, már nem muszáj egy-másfél órát sorban állni. (Szatmári Zsófi)

Kéregetés

Első cannes-i napom legmeghökkentőbb része már megint a vörösszőnyeghez és a gálavetítésekhez kötődik. Míg Velencében már hozzászoktam a napernyővel helyet foglaló celebvadászokhoz és sikoltózó rajongókhoz, addig Cannes egészen új élményt tartogatott: az itteni fesztiválozók elsősorban nem a sztárokért jönnek a Croisette-re, őket sokkal inkább a filmek érdeklik. De olyannyira, hogy a különböző előadásokra (ma Ken Loach Sorry We Missed You és Dexter Fletcher Rocketman című filmjeire) már órákkal korábban nekiállnak jegyet kunyerálni. Persze nem szólítanak le mindenkit egyesével, az nyilván fárasztó lenne és a hatékonysággal kapcsolatban is merülnének fel problémák. Nem, kis táblákat készítenek esztétikus feliratokkal, a „please, please”-szavakkal és cuki rajzokkal próbálják meg felhívni a figyelmet jegyhiányukra és -igényükre. Ezt a jelenséget a koncerteken sem tudom mire vélni, pláne egy elit fesztiválon, ahol aztán az újságíróknak is gyakran minimális az esélyük elcsípni a hőn áhított filmet. Ettől függetlenül persze értékelem a kitartásukat, és szurkolok nekik, hátha egyszer szerencséjük lesz! (Rakita Vivien)

Filmek

Bull

Elsőként, szerdán az Un certain regard szekció egyik filmjét láttam, az amerikai Annie Silverstein első rendezését. A Bull egy kamaszlány és szomszédjának kapcsolatáról szól. A tizennégy éves Kris édesanyja börtönben van, a nagymamája neveli őt és 7-8 éves húgát, több-kevesebb sikerrel. Bulit akarnak rendezni az osztálytársaikkal, de nem tudják, hol. Kris betör a szomszédhoz, aki a hétvégenként rodeósként dolgozik. Innentől már sejthető a folytatás. Hogy a lány ne kerüljön javítóintézetbe, a szomszéd fölajánlja, hogy tegye rendbe a lakást és dolgozzon neki.

A film erénye a realizmusa. Nem szépít, nem túloz, nem akar kioktatni, nem rejti el a szörnyűségeket, viszont nem is húz belőlük hasznot. Jól sikerült elsőfilm. (Szatmári Zsófi)

 

Atlantique

A szenegáli-francia-belga koprodukcióban készült Atlantique Mati Diop rendezőnő különleges filmje. A történetről elöljáróban annyit tudhattunk, hogy egy négy hónapja ingyen dolgozó munkások megelégelik a fizetetlen robotot, így óceánra szállnak egy jobb jövő reményében. Köztük van Suleiman is, Ada szerelme, aki viszont egy másik férfi jegyese. A történet alapján egyértelműen romantikus film meglepő fantasztikus vonulatot tartogat: a titokzatos vírus, amely megbetegíti a város lányait valójában az őket megszálló szellemek. Így tér vissza Ada életében Suleiman is, melynek következtében a lány végre képes elengedni a fiút, hogy így végül rátaláljon önmagára. A coming-of-age sztori erős társadalomkritkát is megfogalmaz az elnyomott szegénységről, ami nemcsak Afrikában, hanem globális szinten is érvényesül. (Rakita Vivien)

Atlantique
Beanpole

Egyik beharangozó cikkünkben már jeleztük, mennyire várjuk a fiatal orosz rendező, Kantemir Balagov új filmjét: valóban érzékeny és nagyon kemény alkotás, egészen elcsodálkozik az ember, hogy hogy lehet valaki ennyire érett 28-29 évesen, amikor sokan még az „ígyjöttem” filmjüket forgatják, akár újra és újra, mint Xavier Dolan, akit – tegyük hozzá – szintén szeretünk.

A második világháború után játszódó film két, a frontot megjárt fiatal nőről szól, Iljáról (Viktoria Mirosnicsenko) és Másáról (Vaszlisza Pereljgina). Ilja, a címet adó szelíd langaléta, ápolónő egy kórházban, akihez férfiak nem közeledhetnek. Egy kisfiú van nála, mindannyian azt hiszik, az övé, ám barátnője, Mása bízta rá, aki tovább ottmaradt a háborúban. Egy nap Mása visszatér, ám a kisgyerek sehol. Elkezd a kórházban dolgozni, és azon igyekszik, hogy hogy lehetne újra gyereke.

A történelmi dráma számtalan háborús témát fölhoz, mint a hadirokkantak eutanáziája, a fronton született gyerekek, a háborút követő szegénység, és hogy ki hogyan próbálja ezt átvészelni.

 

Les Misérables

Victor Hugo regényének címét vette át Ladj Ly, aki a Párizs külvárosában élő szegénynegyedekről készített filmet. Maga is ilyen kerületből származik és filmkészítő (rendezői és forgatókönyvírói) kurzusokat is tart Clichy-sous-Bois-ban.

Ruiz (Damien Bonnard) frissen érkezik Párizs külvárosába rendőrként. Egy háromfős rendfenntartó osztag tagja lesz, és így járőröznek. Egy gypsy cirkusz érkezik a környékre, és egy menekült kisfiú (aki kevés figyelmet kap apjától és nevelőanyjától), ellop egy kölyökoroszlánt. Innen robban ki először a helyiek és cirkuszosok között a fenyegetésig fajuló vita. A rendőrök közbelépnek, megpróbálják megoldani a helyzetet, szétválasztani az egymásra támadó feleket, majd utánajárni a lopásnak. Az akció viszont rosszul sül el: mint sokszor, ekkor sem mentesek a tetteik a túlkapásoktól, megsebesítik a fiút, kiváltva ezzel a fiatalok tomboló dühét. Mint Victor Hugót idézik: „Nincs gaz, nincsenek rossz emberek. Csak rossz nevelés.” (Szatmári Zsófi)

Les misérables
La femme de mon frère/My Brother’s Love

A Xavier Dolan filmjeiből is ismert, Monia Chokri színésznőből avanzsált rendezővé: a La femme de mon frère az Un certain regardban debütáló elsőfilmje. A Chokri által írt és rendezett alkotás gyakorlatilag egy óda a testvérekhez hatalmas adag humorral tálalva. A dinamikus ugróvágásokkal és a fiú-lány testvérpár egyes tagjait jelző elválasztó színes képkockákkal dolgozó film viccesen mutatja be ezt a kapcsolatot. Bár a helyenként felbukkanó incesztusos felhangok kissé kizökkentenek a filmből, a La femme de mon frère mégis egy könnyed kikapcsolódást ígér. Ettől függetlenül, gyanítjuk, nem viszi haza idén a szekció első helyezettjének járó díjat. (Rakita Vivien)

Avatar

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. Az Interjú rovatot szerkeszti. szatmarizsofi@filmtekercs.hu

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..