A kortárs amerikai függetlenfilm legnagyobb becsben tartott rendezőnője, Kelly Reichardt újfent bizonyítja, hogy nem tud hibázni. A pillanatokra felvillantott hétköznapi emberek drámája sokkal ütősebb, mint bármi, amit manapság Hollywoodban készítenek. Egyes nők kritika.
Kelly Reichardt a mai amerikai függetlenfilmes vonal egyik leg(el)ismertebb rendezőnője. Az elmúlt években filmjei (Meek’s Cutoff, Sötét húzások) rendre a legnagyobb fesztiválokon mutatkoznak be, a kritikusok pedig egyöntetűen dicsérik alkotásait. Én még egyetlen filmjének vetítésén sem voltam, ahol legalább 5 ember ne állt volna fel félúton, hogy elhagyja a termet. A rendezőnő drámái valóban nem az elme kikapcsolását célozzák, azonban ha az ember képes egy kicsit ráhangolódni és felvenni Reichardt lassú, szemlélődő tempóját, akkor olyan élményben lesz része, amit minél többször szeretne átélni.
Az Egyes nők három montanai nő mindennapjaiba nyújt bepillantást: egy ügyvédnő (Laura Dern) hónapok óta küzd egyik kliensével, aki nem hajlandó elfogadni, hogy munkahelyén bekövetkezett balesete után nem jár neki kártérítés. Egy farmon dolgozó lány (Lily Gladstone) egyre jobban elkezd vonzódni egy esti iskolában jogot oktató tanárnőhöz (Kristen Stewart), aki nem viszonozza érzéseit. Egy házaspár új házat épít, amihez a feleség (Michelle Williams) szeretné megszerezni idős szomszédjuk évek alatt felhalmozott homokkő készletét.
Reichardt karaktereinek közös jellemzője, hogy szeretnének valami apróbb vagy nagyobb változást eszközölni életükben, ám próbálkozásuk rendre kudarcba fullad. A Wendy és Lucy címadó főhőse Alaszkába szeretne eljutni kutyájával, azonban a lány fokozatosan elveszíti mindazt, ami hajtotta, vagy segítette: kutyáját, autóját, pénzét. A Sötét húzások öko-terroristáit saját bűntudatuk súlya nyomja agyon, ugyanis a környezetszennyezés ellen folytatott harc közben egy gát felrobbantása során meghal egy kempingező férfi. Az Egyes nők főhősnőinek életében ezek a változ(tat)ások sokkal jelentéktelenebbnek tűnő eseményekben öltenek testet. Egy idős bácsi rosszallása a homokkő elvétele miatt, egy börtönbe került ügyfél, aki a kártérítés elmaradása miatt ejtett túszokat, és egy viszonzatlan szerelem mind sokáig kísértik főhőseinket.
Reichardt egyetlen filmjében sem varrja el a szálakat, nem ad egyértelmű válaszokat, mindig a néző képzeletére bízza karakterei sorsát, azt azonban nem engedi, hogy illúzióink legyenek egy esetleges boldog befejezésről. Főhőseik elfogadják döntésük következményeit, élik tovább életüket a szürke hétköznapok egyhangúságában a gyönyörű táj megfoghatatlan, változatlan háttere előtt. Filmjei az elszalasztott lehetőségek tablói: a sorsdöntő pillanatok hiánya és a csupán pillanatokra felvillanó emberi életek az idő múlásának kérlelhetetlenségére világítanak rá, ami előbb-utóbb mindenkit felőröl.
A direktor a „slow cinema” hagyományait örökíti tovább, a tempó lassításával szemlélődésre késztet minket: a táj jéghideg szépsége és az egyre jobban lepusztult városok kontúrjai tisztábbá, részletgazdagabbá válnak. Egy pillantás, egy érintés, egy apró érzelmi rezdülés a karakterek arcán láthatóvá és érzékelhetővé válik. „Az élet oly törékeny; szerencsés vírus, mi sárröghöz tapadva lóg a végtelen semmiben”. Kelly Reichardt soha nem tette ennyire kézzelfoghatóvá az idő múlását és mutatta be ilyen gyönyörűen ezeket az apró, könnyedén elfeledett momentumokat.
[author_bio author=”dunaimarcell”]
