Kritika

A kitömött idő – A preparátor

Egy kitömött állatokkal zsúfolt luxus villában járunk, ahol A preparátor (Kupal) saját árnyékaként bolyong fel-alá. Egyetlen számára fontos élőlény van mellette, szeretett vadászkutyája.

Az 1981-ben született iráni rendező, Kazem Mollaie 22 éves korában forgatott első rövidfilmjét még három másik követte, mielőtt idén elkészíthette első nagyjátékfilmjét, A preparátort. Különös hangulatú filmje egy hatalmas, úszómedencés villa alagsorában berendezett preparátorműhely körbepásztázásával indít. Ahová csak nézünk, a legváltozatosabb megjelenési formákban állatokat látunk. Élő házi kedvenceket – papagájt, halakat, kutyát, – kitömött egzotikus állatok garmadáját, állatmotívumokat szerte-szét: falon, ruházaton, edényeken, tárgyakon, üvegajtón.

Ebben a házban ténfereg az ötvenes éveiben járó Dr. Ahmad Kupal (Mojtaba Alizadeh), egy minden képzeletet felülmúlóan kövér férfi, aki kizárólag csak a vadászatnak és a taxidermiának él. Kupal az iráni Újév alkalmából feleségét, Firoozeht várja vissza a pompásan megterített, ételektől roskadozó asztalához. A film története látszólag egyszerű, s a konfliktusra is hamar fény derül: a férfi az ünnepi vacsorával elköltözött feleségét szeretné hazatérésre bírni. Ám Firoozeh ennek kemény feltételt szab: csak akkor hajlandó visszatérni, ha Kupal megszabadul kedvenc vadászkutyájától és a házukat elborító kitömött állatoktól. Rövid perpatvart és a nő távozását követően a férfi is megpróbálja elhagyni az épületet, de kulcsa belülről a zárba törik: Újév ünnepére a hatalmas villában végérvényesen magára marad, körbevéve szeretett élő és kitömött állataival.

Ez így akár egy szokványos családi dráma sztorija is lehetne, hiszen hány elhagyott férfi próbálta már eredménytelenül visszaédesgetni a feleségét. Ám ezt a házastársi konfliktust mintha egy sötét, agyonhallgatott titok is körbe lengené. A házában rekedt, csigaként magába húzódó férfi lassú lelki leépülését az állatokon keresztül érzékelhetjük: a csodásan feltálalt ételekre legyek szállnak és beköpik, a húsokból kukacok másznak elő, a süteményeket lepkék bábozzák be. Az enyészetnek ez a különösen depresszív ábrázolása mindinkább megerősíti a gyanúm, hogy itt nem pusztán egy házaspár szétválásáról van szó. Mint később kiderül: a dolgok rejtett értelmét a ház biztonsági rendszerének videofelvételei őrzik.

Az élő és élettelen állatseregleten túl, legizgalmasabb talán a film vizuális világa. A villa valamennyi helyisége bekamerázott, így a kilenc részre tagolódó képmezőben megsokszorozódott tereket látunk sercegve-villogva. Ezt a dinamikus térélményt csak fokozza az a sajátos tértopográfiai nézőpont, amit a rohangáló kutya nyakörvére felszerelt filmfelvevő biztosít. Ehhez a gyakorta változó, unikális térélményhez később még kiterjesztett időélmény is társul, amikor a magába roskadtan kóválygó Kupal az eltárolt videokazettákból visszapörget egyet-egyet, melyekből a család múltbéli történései rekonstruálódnak a kékesen villódzó képernyőn. Egy bizonyos kazetta filmkockáiból aztán lassan kibomlik az elmondhatatlan, ami körbelengi a házat, s e felvétel újranézése elemi erővel letaglózza Kupalt. Az ott még normál emberi súllyal rendelkező férfi láthatóan ekkortól kezdett féktelen zabálásba, mintegy a gyászmunka részeként.

Kupal kitömött állatai figyelemreméltóak, a főhős élő állatokhoz való viszonya azonban még érdekesebb. Gyakran fordul a papagájhoz, a halait is hosszasan nézegeti, mintegy megnyugvást keresvén végtelenített úszkálásuk látványában. Ám a kutyáját szemmel láthatóan isteníti, s úgy tűnik, mintha hosszú ideje ez az állat lenne az egyetlen érzelmi támasza. Csalódott és haragvó felesége távoztát követően, összetartozásuk bizonyítékául Kupal felszögez egy képet magáról, melyen szeretett kutyáját öleli. Az állatok mellett A preparátornak kiemelt motívuma még az étel, mert miként gyászát Kupal mértéktelen habzsolásba fojtja, a feleségéről való leválását is később az étel enyészete jeleníti meg.

Kazem Mollaie filmje azért különösen érdekes, mert témájában alig kötődik Iránhoz, pedig megszokhattuk, hogy az iráni filmek a nemzeti kultúra részei. A film egy rejtett történetet tár elénk, egy otthonosnak tűnő otthontalan házban, ahol csak néhány jellegzetes iráni motívumú terítőről lehetne beazonosítani a helyszínt – no, meg az iráni Újévre készített ételek alapján. Ide a külvilág sem szivárog be. A ház gazdájának története olyan univerzális emberi bánatról szól, mely a világ bármely városában megtörténhetett volna.

Levon Haftvan nagy beleérző képességgel jeleníti meg a magát óriásszörnnyé zabáló, illúzióját vesztett, de a felesége visszatérésében titkon még reménykedő Kupal figuráját. Bezárva egy villába és önmagába, szinte egyedüli szereplőként viszi a hátán a filmet. Kupal lassan sodródik az entrópia felé. A preparátor egy olyan haldokló világba kalauzolja a nézőt, ahol üvegszemű állatok merednek az élőre.

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com