Kritika

Ha megáll az idő – Szólíts a neveden

Armie Hammer és Timothée Chalamet a Szólíts a neveden című filmben

Luca Guadagnino trilógiájának harmadik darabjában, a Szólíts a neveden (Call Me by Your Name) című filmben az átlagosnál több a köldökig kigombolt férfiing, mégsem meleg propaganda. A szerelmi történet helyett azonban leginkább a miliő tudott megragadni. Meg lehet-e mutatni vásznon az időtlenséget?

Vajon lehet-e a megállt időt vászonra vinni? Van-e neki története? Milyen érzés, milyen hangulat? Hogyan érzi magát az ember az idő vákuumában, és meg lehet-e azt szavakban fogalmazni, vagy alkalmasabb rá a zene vagy a fények? Hol van ebben a szerelem és a testiség vágya? Luca Guadagnino közérzetfilmjei ezekre a kérdésekre keresik a választ, és kétségtelen, hogy a legutóbbi, a Szólíts a neveden tudja leginkább megfogalmazni azokat. Szkepszisem persze megvan, hogy ezek nem megválaszolható kérdések; de leginkább most éreztük égetőnek, leginkább kézzelfoghatónak a kérdést.

A szicíliai filmrendező egy korai thrillert leszámítva nagyjából mindig ezeken a kérdéseken gondolkodik. A 2009-es Szerelmes lettem című filmjében a Tilda Swinton alakította főszereplő szeret bele fiának barátjába, ami nyilván nem várt következményeket von maga után. A két évvel ezelőtti Vakító napfény  ismét egy szerelmi sokszöget mutat fel sokkal kevésbé a történetre, mint inkább a hangulatra fókuszálva, még több sztárral: Swintonon kívül Ralph Fiennes és Dakota Johnson asszisztálásával.

Armie Hammer a Szólíts a neveden című filmben

Fiennes-hoz hasonló karakter a Szólíts a neveden főszereplője is, Oliver (Armie Hammer), aki egyetemi tanárához, a híres archeológus Mr. Perlmanhoz (Michael Stuhlbarg) utazik néhány hétre egy kis közös munkára és nyaralásra. A korábbi filmekhez hasonlóan itt is nem várt következmény, hogy a fiatal ambiciózus tudós beleszeret az ifjabb Mr. Perlmanba, a 17 éves nagykamasz Elióba. A fiút alakító Timothée Chalamet legutóbb hasonló szexuális frusztrációban láttam Jason Reitman filmjében.

Atipikus szerelem, jól megrajzolt atmoszféra, az olaszországi értelmiségi felső tízezer életmódja, de minimális történet tehát ismét, talán még jobban, mint a korábbiak esetében. Mindez egyszerre előnye és hátránya is az idei Berlinalén bemutatott olasz-amerikai filmnek. Nem kérdés, hogy Guadagnino ennek mestere, és amennyire vissza lehet fejteni, milyen lehet a 10 évvel ezelőtt készült eredeti André Aciman-regény, valószínűleg senki más nem nem tudott volna ennyire erőteljes közérzetfilmet kihozni belőle. Nyilván az a mű sem a történetszövés újításával tűnt ki.

Armie Hammer és Timothée Chalamet a Szólíts a neveden című filmben

Merthogy annak hiánya jelen esetben előnnyé is válhat. Ebben a filmben minden arról beszél, ahogy megállt az idő, és ez remek összhangban van az egész filmet átható ókori római hangulattal. A film 1983-ban játszódik, ami a 21. századból visszatekintve újabb állandóságot érzékeltet. A „valahol Észak-Olaszországban” felütés is ezt a mesei időtlenséget erősíti, amit a főúri kastélyok pompájához mérhető családi nyaraló történelmi falai és bútorai még jobban mélyítenek. A régi könyvek, a padláson talált porzó szivacsok, ódon hangulatot árasztó kertek és falusi kocsmák, esti bulik, harangtornyok és fürdés a közeli folyóban mind a hétköznapokból való kiszakadást, a soha véget nem érő nyár érzését hozzák. Minden barackba harapás, a minden reggel kicsorduló lágytojás: mind egy mesei világba teszi a hús-vér valóságot.

Soha ennyire közel nem éreztem magamhoz fizikailag azt a helyet, azokat az embereket és tárgyakat, tájat, esőt, szelet és napsütést, mint itt.

Segíti ezt persze a jó operatőri munka is: rengeteg a testközeli, izmokat, ínakat, izzadságot és vízcseppeket érzékien mutató felvétel. Ahogy a hangokkal is játszanak: a kerti kismedencéből kiugorva halljuk a szereplők lába alatt tocsogó vizet is.

Ezt az időtlen, állandó valóságot jó arányban egészíti ki a késő hellenisztikus és az ókori római szobrok évezredek óta tartó, azóta mozdulatlan szenvedélye. A filmben lévő szerelmi történet ezt az első pillanatra nem látható, sokáig nézve azonban erős érzelmeket felvonultató, csendes és titkos, végül könnybe fakadó történetet rejti. És noha bosszantóan hiányzik a filmből a történet, kárpótolni tud – ha talán nem is 134 percig – az időben és térben utazás valós érzete.

A 2017-es Cinefesten látott film kritikáját a hazai premier kapcsán 2018. február 8-án frissítettük.

Sergő Z. András

Sergő Z. András a Filmtekercs.hu alapítója és 2022-ben bekövetkezett haláláig felelős szerkesztője volt. Aktívan követte Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film eseményeit. Érdeklődési körébe tartoztak a dokuk, a kamaradarabok, a sport- és a valláspolitika.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com