Kritika

Segítség, a férjem egy fanboy! – A Meztelen Juliet

A Meztelen Juliet című Nick Hornby-adaptációban nincsenek sem meztelen nők, sem Julietek. Helyette viszont van humor, zene és romantika, meghintve a rajongói kultúra kritikájával.

Az angol nyelvű filmes diskurzusban nagyon gyakran előkerül a „feel-good” kifejezés, ami körülbelül annyit takar, hogy egy adott alkotás jóleső érzéssel tölti el a nézőt. Kicsit nehéz megfogni, hogy pontosan milyen filmeket lehet ezzel a melléknévvel jellemezni, hiszen egy műfajra leszűkítve túlságosan kirekesztő, tágabb értelmezésében pedig már-már minden második filmre rá lehet húzni, ami éppen nem egy sorstragédiáról szól.

Számomra azok tekinthetők feel-good filmeknek, amik másfél órára elhitetik velem, hogy a világ nem is szörnyű hely, a rossz emberek igazából csak kicsit el vannak tévelyedve, a szeretet pedig minden problémát megold. Azonban van egy fontos feltétel, ami elválasztja a (szerintem) feel-good filmeket a legsablonosabb romkomoktól és családi vígjátékoktól: szereplői hús-vér emberek, a szituációk a rózsaszín szemüveg ellenére is valószerűek, a tálalás pedig cukormázas helyett keserédes. Éppen ezért,

ha ezentúl valaki megkérdezi, hogy szerintem mi a tökéletes feel-good film, A Meztelen Julietet fogom példának hozni.

Ahhoz, hogy A Meztelen Juliet ennyire elbűvölő, mégis okos legyen, két dolog kellett: az utánozhatatlan Nick Hornby, aki a film alapjául szolgáló regényt írta, és egy olyan zseniális színésztrió, mint a Koszorúslányokból és A kémből ismerős Rose Byrne, a Kockafejek sztárja, Chris O’Dowd és a Mielőtt-trilógia főszereplője, Ethan Hawke. O’Dowd alakítja Duncant, az egyetemi filmszakos tanárt, akinek egész személyiségét meghatározza az évtizedekkel ezelőtt rejtélyesen eltűnt zenész, Tucker Crowe (Hawke) iránti rajongása. Felesége, Annie (Byrne) már régen beletörődött, hogy férje sosem fogja őt annyira szeretni, mint azt a férfit, akinek az arcképével van kiplakátolva a dolgozószobája. Egyszer azonban mégis úrrá lesz rajta a frusztráció, és egy dühös kommentet ír a Duncan által üzemeltetett Crowe-rajongói weboldalra, amiben elmondja kendőzetlen véleményét az egekig magasztalt zenész életművéről.

Ezzel váratlan események láncolatát indítja be: miközben a férje megbocsáthatatlan bűnként tekint Annie tettére, egy másik férfi e-mailben fejezi ki háláját, amiért valaki végre rátapintott a lényegre – ő pedig nem más, mint maga Tucker Crowe. Akiről kiderül, hogy a rajongói elméletekkel ellentétben nem szupertitkos lemezen dolgozik, és nem is készül a nagy visszatérésre, hanem a volt felesége garázsában lakik, és a napok nagy részében a kanapén fekszik vagy a kisfiával játszik.

Annie és Tucker így hamar megtalálják a közös hangot, mivel mindketten úgy érzik, hogy elpazarolták az elmúlt tizenöt évet,

és míg az egyik nem tudott családot alapítani (Annie gyereket szeretne, de a férje nem), addig a másik pont ezt vitte túlzásba (Tuckernek öt gyereke van négy anyától).

A fenti mondat alapján A Meztelen Juliet egy tragikus dráma is lehetne két elvesztegetett életről, de mivel egy feel-good alkotásról van szó, itt Tucker elpotyogtatott gyerekei és Annie rettenetes házassága a komikus szituációk megteremtését szolgálja. A filmet rendező Jesse Peretz vékony jégen táncolt, hiszen a történet eladhatósága nagyban támaszkodik a karakterek szerethetőségére,

de hogyan válhat szimpatikussá egy felelőtlen apuka vagy egy önző férj?

Itt lép be a képbe az erős szereposztás: Hawke az ősz hajszálak ellenére is mindig ugyanaz a naiv hősszerelmes marad, akit a Mielőtt felkel a napban megismertünk; Chris O’Dowd pedig túlságosan bumfordi ahhoz, hogy igazi szemétládának tűnjön. Mellettük Rose Byrne-ról sem szabad megfeledkezni, aki napjaink egyik legtehetségesebb komikája, és még sok ehhez hasonló szerepet érdemel.

Bár A Meztelen Juliet vállaltan nem akar sötétebb témákkal foglalkozni – amikor egyszer megteszi, az kicsit ki is lóg a filmből – mégis feszeget egy elég izgalmas, és nagyon aktuális témát: a rajongói kultúrát. A rajongás természete, illetve a rajongók kapcsolata az alkotókkal és az alkotásokkal már régóta érdekes kérdés, de az utóbbi években különösen aktuálissá vált. Napjainkban már a köztudat részét képezi a toxikus fandom fogalma, hiszen gyakorlatilag pár havonta érkeznek a hírek arról, hogy egy színész vagy egy alkotó törli magát a közösségi médiáról a dühös „rajongók” online zaklatása miatt, akiknek nem tetszik az irány, amit egy általuk szeretett sorozat/film/franchise/stb. vett.

A Meztelen Juliet nem akar ennek a jelenségnek a mélyére ásni – akit ez érdekel, annak érdemes megnéznie a Black Mirror USS Callister című epizódját –, inkább csak élcelődik egy jót azokon az embereken, akik a saját identitásukkal egyenlővé tesznek egy alkotót vagy egy alkotást, és az emberi kapcsolataik fölé helyezik a rajongásuk tárgyát. De nemcsak Duncan kapja meg a magáét a filmben, hanem Tucker is, aki gyakorlatilag lenézi a rajongóit, hiszen szerinte borzalmas a zene, amit huszonévesként írt. A film Duncan közvetítésével felteszi azt a kérdést is, hogy kinek áll jogában meghatározni egy alkotás értékét: az alkotónak vagy a befogadónak?

Mit számít, hogy Tucker szerint pocsék a zenéje, ha Duncanre olyan mély hatást gyakorolt, mint korábban semmi más?

A Meztelen Juliet elsősorban romantikus vígjáték, és csak másodsorban elmélkedés a művészeti- és emberi értékekről, éppen ezért ne várjunk tőle nagy válaszokat. Egy romantikus vígjátékhoz képest viszont kifejezetten intelligens és rétegelt alkotásról van szó, amire tényleg mindenki bátran beülhet a moziba. Már csak azért is, mert amikor teltházas teremben néztem a filmet, azt tapasztaltam, hogy A Meztelen Julietet nagyon jó érzés egy csomó emberrel együtt imádni – tehát egy igazi feel-good alkotás.

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat, elemzéseket. A Filmtekercs.hu szerkesztőcsapatának tagja.