Hiába próbálnánk röviden összefoglalni, miről szól a harminc éves Az én kis falum, az vajmi kevéssé érintené a lényeget. Tulajdonképpen nem szól semmiről, csak az életről.
Az én kis falum olyan film, amelyben az eseményeknél sokkal fontosabbak a figurák, a történet fordulatainál a szereplők hálózatának alakulása. De mindennél lényegesebb, hogy mindezt hogyan ábrázolja a film: humor és humánum változékony elegyével. Egy eldugott cseh falu mindennapjai felülről nézve nem sok izgalmat kínálnának. Ha viszont leereszkedünk közéjük, odafigyelünk rájuk, hirtelen mozgalmasnak és élettel telinek tűnik a falu. A film pont ezt teszi: finom érzékkel, fokozatosan ismertet meg a falu apró titkaival, hétköznapiságukban különc lakóival – mindegyikük saját mellékszálat kap, melyek közül nem is mindegyiket varr el a film. Ez azonban egy pillanatig sem zavaró: a szereplőket felemeli, jó ismerőseinkké válnak, izgulhatunk értük – miközben gátlástalanul kinevethetjük őket. És ez bőven elég.
Jiri Menzel Az én kis falumban a cseh humort a burleszk irányába viszi el: kevésbé fanyar, sokkal harsányabb, miközben a groteszk helyzetek mögül időről időre előcsalogatja az oly jellemző tragikus árnyalatot, elsősorban a főszereplőknek köszönhetően. Ők vérbeli burleszk hősök: egy vékony, magas és egy alacsony, pocakos, akik állandóan ugratják egymást, mégis elválaszthatatlanok. A Stan és Pan-séma viszont kap egy csavart: jelen esetben a pár egyik tagja a falu bolondja, így a duó Kisvakondra emlékeztető, kantáros nadrágos tagjának jócskán megnehezíti az életét és munkáját. Ők ketten ugyanis együtt dolgoznak: a pocakos sofőr, a langaléta a kísérője.
Különleges az az egyensúly és hatalmas szociális érzékenységre vall, ahogy Otikot ábrázolja a film: nem rajta nevetünk, hanem a környezetén; nem az ő csetlés-botlásán, hanem azon, ahogy (akarata ellenére!) megvicceli, bajba sodorja a társait. Otik gyakorlatilag néma (egy-egy szót mond csak) és süket is (a fülvédőtől, amit a fülei lelapítása érdekében visel). Ez a két körülmény menthetetlenül elszigetelné őt a környezetétől – ha nem úgy viszonyulnának hozzá, ahogy. A falusiak viszont felkarolják, gondoskodnak róla, a közösség nélkülözhetetlen tagjának tekintik Otikot. Bán János részben azért formálja meg tökéletesen a sérült fiú, mert tényleg nem értette, mi folyik körülötte a cseh nyelvű forgatáson.
A Stan és Pan-, illetve a Kisvakond-hasonlat is a burleszk humor egyik fontos összetevőjét hangsúlyozza: a némaságot. Otik nem beszél, csak cselekszik – próbálja utánozni a környezetét, ügyetlenségével és félszegségével viszont egyfajta tükröt is tart a kisközösség elé. A néma, önállóan is helytálló szkeccsek mellett viszont a beszéd is menthetetlenül nevetséges: a doktor úr emelkedett monológjai a gyönyörű tájról egy idő után már automatikusan nevetést váltanak ki. A film humora elsősorban ettől működik: visszatérő poénok bonyolult rendszerén alapul, amelyek sosincsenek túlpörgetve, de az ismétlődés plusz faktorral egészíti ki őket.
De nem csak a megunhatatlan humor az, ami miatt harminc évvel az elkészülte után is frissnek hat a film. A vörös csillagos teherautó-állomás és a tévékészülékek miatt ugyan datálható, mikor játszódik Az én kis falum, mégis az az érzésünk, hogy ez a falu és történet kívül esik az időn (mint a vetítést követő beszélgetésből megtudtuk, a helyszínt adó faluban a valóságban is megállt az idő). Ez pedig a film politikamentességének köszönhető – legfeljebb a prágai elit kap egy pofont, de ezen kívül nincs jelentősége annak, hogy a nyolcvanas években járunk. A filmet átjáró emberségesség ugyanis örök érték.