Kritika

A lélek nélküli nőnél nincs félelmetesebb – Daphne

Inni, drogozni, dolgozni, szexelni, inni, drogozni, dolgozni, szexelni. Daphne nem érez, nem kötődik. Ilyen lenne egy modern mizantróp nő?

Daphne (Emily Beecham) „kapcsolatait” leginkább a személytelenséggel és ürességgel lehet legjobban jellemezni, nem is igazán érdekből, hanem kényszerűségből születnek.

A nagyvárosi emberek fő problémája, az elszigeteltség nála önkéntes, hiszen a környezete igyekszik felé nyitni, de ő kategorikusan elutasítja őket. Elvan a maga kis antiszociális világában, és igyekszik teljesen minimalizálni az interakciót a külvilággal. Nihilista, szeszélyes, nem igazán szereti önmagát sem, mintha csak le akarná tudni az életét, akár egy kellemetlen kötelességet.

Emily Beecham (Ave Cézár!) hamar eloszlatja a kedves teremtés látszatát, bájos külseje mögött közönyös, távolságtartó és cinikus személy lakozik, aki azért néha képes a jócselekedetekre. Peter Mackie Burns első nagyjátékfilmje emlékeztet korábbi, Arany Medve-díjas kisfilmjére, a Milkre, amelyben hasonló érzékenységgel ­a szereplők arcának apró rezdüléseire és finom mozdulataikra fókuszáló közeli képekkel ­mutat be egy Daphnétól merőben eltérő, de szintén szokatlan karaktert.

Különösebben nincs történet, a hangsúly Daphne személyiségén és annak látszólagos fejlődésén van. Csak éli az életét, mi pedig bizalmas közelségből figyelhetjük meg elutasító természetét. Ha lényeges behatás éri, azzal addig nem is foglalkozik, amíg teljesen össze nem csapnak feje felett a hullámok. Meg sem rendíti, hogy a szeme láttára szúrnak le egy férfit egy bolti rablás során, talán picit többet iszik utána, mint szokott. Tagadja, hogy valaha is kedves lett volna az áldozattal, szemmel láthatóan zavarja ennek a viselkedésnek a lehetősége is.

Daphne nyugtalanítóan és ijesztően lelketlen, harmincas lány, mindenre nagy ívben tesz, az empátiával még köszönőviszonyban sincs, és fel se merül benne sokáig, hogy ez baj lenne. Sőt menekülőre fogja, ha ezzel szembesíteni akarják, és a szőnyeg alá söpri a problémát, amelyet rajta kívül mindenki tisztán érzékel. Néha úgy tűnik, csak gonoszkodva viccel, de igazából halálosan komolyan gondolja, amiket mond. Pár emberi pillanata, mint amikor rendszeresen ételt készít egy hajléktalannak, sem menti meg.

Sokáig szikráját se látni annak, hogy változtatni akarna az életén, és azt se igazán teljes meggyőződéssel kezdi el, csupán gyanítja, hogy most már tényleg túlment a társadalmilag elfogadható határon. Rövid ideig felmerült bennem, hogy egy különös, nyálas klisék nélküli romantikus vígjátékot látok karakterdrámába ágyazva, amelyben valaki egyszer csak megváltja a főszereplőt, és kihámozza szúrós tüskebundájából. De a való élet sem ilyen, és

valahol azért megnyugtató, hogy a rohadékok számára sincs happy end, nem csak a jó embereknek nem adatik meg.

A Daphne elgondolkodtató karaktertanulmány egy mizantróp séfről, de a fejembe egy kellemetlen gondolat kúszik be: talán ez nem sima embergyűlölet, sokkal inkább egy szociopata monoton hétköznapjainak ábrázolása.


Miért gondolom szociopatának? Az emberek vonzódnak hozzá, bár semmit sem tesz azért, hogy kedvelhető legyen, ráadásul képtelen a szeretetet kimutatására, és kerüli az ilyen szituációkat. A nemi élete személytelen, és pusztán sivár ösztönszinten működik, minden intimitás nélkül. Ridegen és racionálisan gondolkozik, de önmaga hibáin sohasem morfondírozik, a bűntudat és az együttérzés is messze elkerüli. A morális érzéke pedig hátborzongatóan hiányzik. Túlzott élvhajhászata is árulkodó, amely igazi boldogságot és kielégülést sohasem ad számára. Egyedül a munkájában látszik, hogy próbál fejleszteni önmagán, de fásultsága győzedelmeskedik, így feladja. Sikertelenségére teljes elutasítással reagál. Talán az élet többi területén is ezért lett ennyire érzéketlen? Mert a csalódásait nem tudta máshogy kezelni? Lehetséges, hogy csak egy áthatolhatatlanul erős önvédelmi burkot látunk, azért, hogy soha többé senki ne tudja megbántani és fájdalmat okozni neki. Válaszokat sajnos nem kapunk arra a kérdésre, hogy mindig is ilyen érzéketlen volt-e, vagy esetleg szándékosan ásta-e el a lelkét olyan mélyre, hogy soha többé ne találja meg senki.

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára a Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett. 2016-ban csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez. Újságírói tevékenysége mellett novellákat is ír.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com