Fesztivál

DOK Leipzig 2018: Traumatizált doksik

Csakúgy mint az újságírás, a vele határon mozgó dokumentumfilmezés sem lehet sosem teljesen objektív; a 61. Lipcsei Dokumentum és Animációs Filmek Nemzetközi Fesztiváljának idei versenyprogramjában azonban még a szokásosnál is személyesebb filmeket találtunk – traumák, terápiák és néhány nagyon is privát történet.

Lipcse immáron 61. alkalommal nyitotta meg mozitermeit a dokumentumfilmek és az animációs alkotások szerelmeseinek. A versenyprogramban idén 12 egészestés film kapott meghívást – valamennyi dokumentumfilm. A válogatás nagyon szerteágazó: mind műfajában, mind minőségében, mind témájában sokféle filmet kapott, aki az egész programot végigkísérte. Az elsősorban európai alkotóktól érkezett munkák között találtunk a klasszikus dokumentumfilmektől kezdve a kísérleti film határáig merészkedő művet, etűdszerű önvallomást és a tárgyától tisztes távolságot tartó filmet egyaránt. Ami azonban szembetűnően felülreprezentált volt a választott alkotásokban – nevezhetjük akár trendnek is –, egy a filmet egyfajta terápiának felfogó, személyes belső utazásra invitáló megközelítés.

Érdekes vizsgálat lenne, ha nyomába erednénk, vajon ez a fajta szélsőségesen személyes filmes ábrázolásmód csak a véletlennek köszönhetően jelentkezett ilyen mértékben Lipcsében, vagy egy nemzetközileg megfigyelhető trendről van-e szó – most azonban fókuszáljunk inkább a német vásárvárosban talált kincsekre.

A lehető legszemélyesebb nyitánnyal indított a versenyprogram első filmje, a holland Hester Overmars alkotása, a megrendítő The Principal Wife (De hoofdvrouw), melynek középpontjában Marijke van der Meulen, a 38 éves festőnő traumája és annak feldolgozása áll. Anyja, Aagje nyolcéves korában elhagyta családját, hogy egy szektavezér feleségeként manipulálja követőit és vegyen részt gyerekek abuzálásában. A film ötlete Marijkétől származott, aki az események felgöngyölítésével és egy találkozással anyjával szerette volna végre lezárni magában a történteket. Overmars teljes alázattal követi főhősét, mindvégig – képileg is – őt tartva az események középpontjában.

The Principal Wife

A rendező itt még csak megfigyel – csakúgy, ahogy Alina Gorlova idehaza az idei Verzión bemutatkozó Semmi sem mutatja (No Obvious Sign / Yavnykh proyaviv nemaye) című filmjében. Kamerájával a háborúból kitüntetésekkel hazatérő Okszanát követi, aki bár külsőleg sértetlen, a lelkében a poszttraumatikus stressz minden tünetével küzd nap mint nap. A film itt is egyfajta énmunkaként szolgál a főhős életében.

Hasonló munkát végzett a horvát Goran Dević, aki még ennél is messzebbre merészkedik a háború áldozatainak ábrázolásában On The Water (Na vodi) című alkotásában. A horvát ipari város, Sisak környezetében a folyókon élő és az azt használó embereket a jugoszláv háború és az azt kísérő etnikai és társadalmi konfliktusok kötik össze – Dević filmjével nemcsak az egyes embereket igyekszik gyógyítani, de az egész közösséget, mely még mindig szenved az állandóan jelenlévő trauma árnyaitól, melyek két és fél évtizeddel a háború után is kísértenek.

A fenti filmek alkotói komoly terápiás munkát végeznek

– de mint jó pszichológus, távolságot tartanak tárgyuktól és csak tükröt tartanak „pácienseiknek”. Az Architecture of Infinity (Architektur der Unendlichkeit), a Charleroi, The Land of 60 Mountains (Charleroi, le pays aux 60 montagnes), a Keeping & Saving – Or How to Live (Bewaren – Of hoe te leven) és a Letter To Theo (Lettre à Théo) alkotói azonban belépnek a film terébe és felajánlják azt saját belső utazásuk színhelyéül. A nézőt mind a négy esetben maga a rendező kalauzolja a narrátor szerepkörét is magára vállalva – ahogy a belső monológoknak szó szerint hangot adnak a direktorok, úgy nyílik először csak résnyire, majd egyre tágabbra az alkotók belső világába vezető ajtó, melyen keresztül mindannyian bebocsátást nyerünk.

Keeping & Saving  – Or How to Live

A svájci Christoph Schaub magánszférája a templomok fölött világító végtelen csillagos égig repít minket: az Architecture of Infinityben a megszentelt épületek iránti, saját gyermekkorából fakadó csodálatát öntötte filozofikus formába. Művével olyan kérdésekre keresi a választ, minthogy hogyan különíti el az építészet a végest a végtelentől, hogy milyen eszközökkel válik a tér szakrálissá, és hogy hol a határ a természetes, a mesterséges és a művészi között.

A megkapó képekkel komponált film sokszor a költészettel kacérkodik, és örömmel áldozza fel az informativitást a poézis kedvéért.

Hasonlóan szubjektív, az összművészetiségben még mélyebbre merülő etűd lett a belga Guy-Marc Hianant filmje, a Charleroi, The Land of 60 Mountains. A direktor a város szülötteként szemlátomást elfogultan vezeti végig nézőit a saját privát Chareloi-jában. Bár időnként jut nekünk egy-egy hagyományosabb és informatívabb epizód is a város életéből, a rendező tudatosan szakít a turistáknak szánt népszerűsítő képekkel, és a település egy akár még az ott lakók számára is teljesen ismeretlen oldalát fedi fel.

Az önterápia egyik legtisztább formáját a Keeping & Saving – Or How to Live című filmben láthattuk. A holland Digna Sinke alkotásának nem titkolt szándéka volt, hogy a rendezőnő saját gyűjtőszenvedélyét megértse, éppen ezért – elég esetlegesen választva ki alanyait – szólaltatott meg olyanokat, akik nehezen szabadulnak meg bármitől, és olyanokat, akik önként dobtak el szinte mindent maguktól. A filmet nézve a néző is oldalt választ, óhatatlanul besorolja és talán kicsit jobban meg is érti saját magát.

Architecture of Infinity

A versenyprogram egyértelműen legszemélyesebb alkotását Élodie Lélu készítette el. Filmje, a Letter To Theo már címével is sejteti, hogy feszegeti a dokumentumfilm határait. A görög rendező, Theodoros Angelopoulo elvesztése komoly veszteségként érte a vele együtt dolgozó direktort – filmje ezért inkább egyfajta gyászmunka, mely ugyan mesél az elhunyt alkotó utolsó éveit és munkáit meghatározó görög és migráns krízisről is, alapvetően mégis a hozzá fűződő viszonyát dolgozza fel a rendkívül érzelmes etűdben.

Az ennyire személyes dokumentumfilmek magáról a filmkategóriáról is kérdéseket vetnek fel.

Meddig tart a privát szféra, és hol kezdődik a nagyvilágnak szánt dokumentáció?

Legbelső gondolataink feljegyzése és megmutatása elég ahhoz, hogy filmünk dokumentumfilm legyen? Én konzervatív vagyok ezekben a kérdésekben. Egy túlságosan személyessé váló esszét, egy filmetűdöt nem tudok egy lapon vizsgálni a világ és jelenségei megmutatására vagy még ezen is túlmenően, ismeretterjesztésre és információátadásra törekvő alkotásokkal – éppen emiatt némileg értetlenül álltam a fesztivál válogatása előtt, melynek több tagjáról éreztem azt, nemhogy a versenyprogramban, de még a dokumentumfilmek között sem lenne helye. Ráadásul az volt a benyomásom, hogy a személyesség szinte mindig a tartalom rovására ment – az utóbbi négy film mindegyikénél azt éreztem, hogy a tárgy bemutatásának szögei túlságosan szubjektívek: sok mindenről nem esett szó, aminek talán helye lett volna a témában, néhány epizódot pedig nem gondoltam kellőképpen relevánsnak. Az biztos, hogy világszerte végbemegy a dokumentumfilm átalakulása: a régi, beszélőfejes filmek helyét új, kreatív alkotások veszik át – a jövő kérdése, hogy ezekben mekkora szerepet kaphat majd a szerző, hogy még ne vesse szét a műfaj kereteit.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..