Kritika

Gördeszka és tolószék – Don’t Worry, He Won’t Get Far on Foot

Gus Van Sant új filmjében Joaquin Phoenix egy árva, tolószékes, alkoholista karikaturistát alakít. A Don’t Worry, He Won’t Get Far on Foot (Nyugi, gyalog nem jut messzire) pedig túlságosan megsajnálja őt, ahelyett hogy inspirációvá változtatná.

John Callahan egy amerikai karikaturista volt, aki a múlt században megbotránkoztató, vaskos iróniával operáló karikatúráival vált ismertté. Érdemes megnézni a nevét viselő, róla szóló honlapot, amin számtalan alkotása megtalálható: www.callahanonline.com. Kevesen tudták róla, hogy mozgáskorlátozott, még kevesebben, hogy árva és kigyógyult alkoholista. A leírtakból is látszik, rendkívül érdekes élete volt, története valóban inspiráló, vászonra kívánkozó.

Gus Van Sant amerikai filmrendező John Callahannel együtt kezdte el írni a forgatókönyvet, ám munka közben a karikaturista meghalt. Így a szkriptből készült Don’t Worry, He Won’t Get Far on Foot (a cím a humorista egyik önironikus poénjára utal, lásd balra) már csak poszthumusz emléket állít a férfinak. Talán a közös írás miatt a film fókuszában nem is Callahan karrierje, művészete és azzal összefüggésben lévő mozgáskorlátozottsága áll.

Árvaságáról, valamint az annak következményeként megjelenő alkoholizmusról szól az életrajzi dráma.

A férfi ugyanis rendkívül erős szenvedélybetegséggel küzdött, ami tulajdonképpen a balesetét és a bénultságát is okozta. “Aznap, amikor utoljára jártam, állati másnaposan ébredtem” – idézi fel egy előadáson a történet kezdetét már ismert karikaturistaként a filmben. Callahan (Joaquin Phoenix) egy buliban fut össze Dexterrel (Jack Black), akivel azonnal egymásra találnak, kapcsolódási pontjuk pedig a féktelen ivászat. Megtörténik a baleset, de még sok időnek kell utána eltelnie, mire a főhős csatlakozik Donnie (Jonah Hill) anonim alkoholista csoportjához. A csoport által Callahan hosszas Canossa után megbocsát önmagának, és még a szerelmet is megtapasztalja Annu révén (Rooney Mara).

Nem ez az első életrajzi filmje Gus Van Santnek, sőt legutóbbi sikerét éppen ebben a műfajban alkotta. A 2008-as Milket nyolc Oscar-díjra jelölték, és azzal az életrajzi drámával visszatért áttörést hozó filmjének témájához, az Otthonom Idahóban ábrázolt homoszexualitáshoz. Általam legjobbnak tartott munkája, az Elefánt szintén a valóságon alapul: a Columbine középiskolában történt lövöldözésnek állított emléket. Életművében szinte teljesen atipikus az a megközelítés, amit ebben a drámában alkalmazott: a kamera szinte csak lebeg a szereplők körül, és a sallangok nélkül a furcsa diákok szabaddá válnak, megtelnek valódi élettel, kilépnek hollywoodi kliséikből. Nem meglepő, hogy az Elefánt Európában lett igazán sikeres (Cannes-ban az Arany Pálmát és a rendezői díjat is elvitte, erre mindeddig még egyetlen alkalommal volt példa).

Sajnos a Don’t Worry, He Won’t Get Far on Foot nem ilyen. A rendező giccs-vonalát erősíti, nagyjából félúton helyezkedik el a Good Will Hunting és legutóbbi bukása, A fák tengere között.

John Callahan valóban összetett és komplex története azonban – vélhetően a személyes ismeretség révén – a rendező kezei között egy érzelgős drámává válik. Különösen a játékidő utolsó harmadában szembetűnő a giccsbe hajlás, amikor két aránytévesztést figyelhetünk meg: egyrészt az anya egy képzelgés formájában testet ölt, másrészt egy pillanatra (de csak egyre) Donnie karaktere kerül a középpontba, teljesen fölöslegesen. Hovatovább azonban nemcsak ő, hanem minden más figura, különösen a barátnő, csak eltereli a figyelmet az igazi érdekességről, magáról Callahanről.

A mellékszereplők és az üres mellékjáratok miatt nem marad idő a főhős két fontos jellemzőjének kibontására: a karikatúrákra és a mozgáskorlátozottságra. Utóbbi csaknem kimerül abban, hogy az atipikus életforma furcsaságait (például a szexet) ábrázolják. Szerencsére ez nem teljes mértékben igaz, a Don’t Worry, He Won’t Get Far on Foot egyik legerősebb jelenete és legszebb párhuzama a gördeszkázás. Ami a filmben nem csak a korrajz miatt jelenik meg: megmutatja, hogy milyen új ajtók nyílhatnak meg a trauma feldolgozása után egy ember számára. A karikatúrák kapcsán egyébként ugyanígy megjelenik a kettősség, mint a tolószék kapcsán: a címadó öniróniát kiválóan ki lehetett volna bontani, az egész művészeti ágat be lehetett volna mutatni. Ehelyett csak poénok epizodikus beemelésére volt jó. Pedig az önirónia, mint stílus kifejezetten jól állt volna a filmnek – hatalmas rendezői tévedés, hogy Gus Van Sant nem ezt a megközelítést alkalmazta.

Az, hogy a Dont Worry, He Wont Get Far on Foot mégis egy közepesen jó filmélményként maradt meg, szinte kizárólag a főhősének (és persze Joaquin Phoenix játékának) köszönhető. Művészeti értelemben azonban felemás alkotás. De legalább nem fütyülték ki a Berlinalén, ellentétben a rendező előző, Cannes-ban bemutatott filmjével, A fák tengerével.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com