Kritika

Egy nap majd győzni fogunk! – Oratórium Prágáért

Az Oratórium Prágáért Csehszlovákia 1968-ban bekövetkezett szovjet inváziójának egyetlen filmes felvétele, olyan egyedülálló dokumentum, mely autentikus filmfelvételekkel bizonyította, hogy a szovjet hadsereget nem „meghívták”, hanem erőszakkal tört rá az országra.

Jan Nemec 1964-ben robbant be a filmvilágba egy II. világháború idején játszódó filmdrámával (Az éjszaka gyémántjai). Két évre rá megszületett az egyik legismertebb alkotása, Az ünnepségről és a vendégekről, ami nem volt más, mint a korabeli csehszlovák társadalom vitriolos kritikája.  Ezért a filmjéért a Film and Filming angol szakfolyóirat 1969-ben Jan Nemecet a világ legjobb rendezői közé sorolta. Nemec legnagyobb sikerét azonban mégsem ezekkel, hanem az 1968-ban forgatott Oratórium Prágáért című dokumentumfilmjével aratta, amelyben Csehszlovákia 1968 augusztus 21-i megszállását örökítette meg.

Ez volt a legsikeresebb filmem, az egész világon több mint egymilliárd ember látta” – árulta el egy interjúban Jan Nemec az alkotásról, amit annak idején úgy kellett kicsempészni az országból. A prágai tavasz eltiprása után Nemec többé már nem filmezhetett a hazájában. Egy ideig még a televízióban dolgozott, majd 1974-ben elhagyta Csehszlovákiát. Előbb Németországban, majd az Egyesült Államokban élt – szülőföldjére az 1989-es rendszerváltás után tért csak vissza. 2016-ban bekövetkezett haláláig még nyolc filmet forgatott.

De miről is szól ez a mindössze 26 perces dokumentumfilm, amely oly híressé tette Jan Nemec nevét?

Miután 1968 januárjában a reformer Alexander Dubcek került a Kommunista Párt főtitkári posztjára, hozzákezdett a párt és a rendszer átalakításához, hogy úrrá legyen az elégedetlenségen, amelyet az eltelt húsz év rossz gazdasági irányítása és a kormányzat elnyomása okoztak. A „prágai tavasz” néven ismertté vált politikai mozgalom egy 1968 januárjától augusztusig tartó csehszlovákiai reformkísérlet volt a gazdaság, a párt és az állam demokratizálására – vagy ahogy akkoriban mondták: egy „emberarcú szocializmus” kialakítására. A mozgalom azonban elbukott, a szovjet hadsereg megszállta Prágát, s mivel a csehszlovák hadsereg nem állt ellen nekik – ezzel véget is ért a „prágai tavasz”. Az Oratórium Prágáért Csehszlovákia 1968-ban bekövetkezett szovjet inváziójának egyetlen filmes felvétele, olyan egyedülálló dokumentum, mely autentikus filmfelvételekkel bizonyította, hogy a szovjet hadsereget nem „meghívták”, hanem erőszakkal tört rá az országra.

Az Oratórium Prágáért azonban nemcsak a szovjet vezetésű Varsói Szerződés öt hadseregének katonai bevonulását mutatja be. Addig még soha nem látott jeleneteket láthatunk az invázió előtti „prágai tavasz” résztvevőiről – így magáról Alexander Dubcekről – lelkes fiatalokról, és a Vencel téren összegyűlt emberek mozgolódásáról. De látjuk a zsidó temetőt is, melyre oly büszkék a prágaiak. Látunk vidám, felszabadult fiatalokat amerikai dalokat énekelni. És ebbe az önfeledten vidám hangulatba törnek be váratlanul és hívatlanul a szovjet tankok. Nem üdvözlik őket, mint 1945-ben a felszabadító szovjet sereget – helyette döbbent, zavarodott arcok merednek az előrenyomuló harckocsikra. Majd halottak tűnnek fel az utcán, véres zászlót lengető prágaiak, lángoló busz szívszorongató látványa. A kamera ráközelít az épületre, ahol Alexander Dubceket fogva tartják.

Szinte szerkesztetlen a film, ám épp ez a legnagyobb érdeme. Az „itt és most” véres történései, az arcokra kiült döbbenet és értetlenség, a rángatózó kézi kamera kegyetlen lüktetése, a kendőzetlenül megélt érzelmek. Háborús helyzet ez – beláthatatlan jövővel. Ezt a hangulatot adja át az Oratórium Prágáért, s ezeket a képkockákat látva érthette meg a világ, mi is történt 1968-ban Prágában.

2008-ban Jirí Kosta közgazdászprofesszorral készült egy interjú a korabeli eseményekről.

Jiri Kosta 1962-től részt vett a prágai tavaszt megelőző és végigkísérő gazdasági reformok kidolgozásában. A Varsói Szerződés csapatainak prágai bevonulása után emigrált, később a frankfurti egyetemen kapott tanszéket.

„Valóban alábecsültük a Varsói Szerződés és Moszkva hihetetlen hatalmát, és nem is sejtettük, hogy a többi szocialista ország – a magyarok és Kádár is – beáll majd a sorba, és megtámad minket. Ennek ellenére hiszek abban, hogy nem jártunk hibás úton, hibásak csak az illúzióink voltak, ám összességében hatalmasat léptünk előre. A legfontosabb az volt, hogy 1968-ban megértettük az emberekkel, hogy önmagában a gazdasági reform nem fog segíteni. Nem voltunk benne biztosak, hogy az a helyes út, amin járunk, de hogy csupán a gazdasági reformokkal – politikai változások nélkül – nem tudjuk kezelni a válságot, az egyértelmű volt. Ez a prágai tavasz legnagyobb felismerése”. (Részlet Szalai Zoltán Jiri Kosta közgazdász professzorral készített interjújából, Élet és Irodalom 2008. 08. 08.)

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.