Kritika

To be, or not to be – Jutalomjáték

the carer Edelényi János legújabb alkotása egy szívet melengető, üdítő, és könnyed hangvételű mű egy korántsem könnyed témáról. És bár a történet nem nevezhető eredetinek, a film minden perce arany. Bájos, lendületes, ötletesen játszik a költészettel és a színészettel, nagyon jó zenével és gyönyörű képekkel köti le a figyelmünket az első hangjegyektől kezdve a legutolsó elsötétülő képkockáig. Jó dolog ismét büszkén felállni egy moziszékből.

Sok filmet láthattunk már a megöregedésről, annak nehézségeivel, csatáival vagy éppen a helyzet sztoikus nyugalommal viselt elfogadásával. Az önreflexióval fűtött alkotásokat sem kell nagyítóval kutatni a filmtörténetben, így önmagában a kiöregedő, de dicső múltú színész karaktere sem fog azonnal lázba hozni minket. Ahogy az sem új a nap alatt, hogy az illető egy zsémbes, kiállhatatlan öregember, aki barátságot köt fiatal, eleinte nem kedvelt ápolójával. Az elmúlt évek tagadhatatlanul legsikeresebb ilyen alkotása a francia Életrevalók volt, de ha egészen 2004-ig megyünk vissza, egy dán alkotást (Villa paranoia) is találunk, amely lényegében a Jutalomjáték történetét meséli el. Edelényi azonban képes új erőt, új lendületet vinni a sokat ismételt témába. Ehhez pedig kell néhány kitűnő színész és egy frappánsan összeállított szövegkönyv, melynek legnagyobb része Shakespeare, azon belül is Hamlet idézetek sora. És még valami: egy különleges, cinkos és (ön)ironikus kikacsintás a magyar nézők felé.

Több tévéfilm elkészítése után ez a második nagyjátékfilmje a rendezőnek (az első a Príma Primavéra), illetve ez az első, amely egy-két mondattól eltekintve angol nyelvű. És bár a főszereplő páros egyike (a fiatal Dorottyát alakító Coco König), illetve a stáb nagy része is magyar, a film elvétve sem tartalmazza a sajnos oly sok hazai filmre jellemző hibákat. A látványvilág hibátlan, a díszlet és a helyszín gyönyörű és nagyon hangulatos, a párbeszédek gördülékenyek, ötletesek, és az egész alkotást végigkíséri az a fajta humor, amely mindenkit megmosolyogtat. A Jutalomjáték finom, precízen felépített és végtelenül elegáns, anélkül, hogy sterillé vagy idegenné válna.

Mindez pedig tagadhatatlanul a két főszereplő érdeme – no meg a kivételesen jó forgatókönyvé. A zseniális Brian Cox alakítja – ezúttal is döbbenetes átéléssel és nagyon megkapóan – a beteg, állandó felügyeletre és gyakori segítségre szoruló kiöregedő színművészt, Sir Michaelt, aki napjai nagy részét saját korábbi alkotásai újranézésével tölti. A film egyik legokosabb eleme pedig, hogy Brian Cox valóban önnön fiatalkori alakításait láthatjuk ilyenkor. Ezzel pedig Edelényi máris emberibbé és személyesebbé teszi a karaktert, hiszen azonnali az áthallás magára a hús-vér színészre is. És most mindegy is, hogy Brian Cox valóban szereti-e magát konkrétan újranézni, a filmbeli szokás tisztán adja át a megöregedéstől való viszolygást, a letűnt siker utáni vágyakozást és a fiatalságba, a múltba való kapaszkodást, mert a jelen már elvesztette értékét.

the carer4

Őt, és mindazt, amit képvisel a film során egészíti ki jól a fiatal, kedves, talpraesett Dorottya, aki szintén színészi ambíciókat dédelget. Coco König hibátlan az angolt erős akcentussal beszélő magyar lány szerepére, aki nem omlik össze egy-egy káromkodás vagy lehordás után, és aki a kis hazánkra oly jellemző büszkeséggel és rejtett sértődéssel javítja ki századszorra is a hatalmas művészt, amikor az románnak, lengyelnek vagy horvátnak mondja őt. Kettejük dinamikája a film mozgatórugója, amely minden közös jelenetet élvezetessé és természetessé tesz, még úgy is, hogy a kommunikációjuk tetemes része Shakespeare művekből való frappáns és találó idézgetés.

A magyarokra vonatkozó kikacsintás azonban nem áll itt meg: Edelényi rendre Dorottya szájába adja a magyar alkotók filmtörténetben betöltött szerepét egy-egy Sir Michael alakítás újranézésekor. „És azt tudta, hogy ezt magyar írta, magyar rendezte és magyar volt az operatőr is?” – gyakori kérdések ezek a filmben, és gyakoriak lehetnének az életben is, hiszen nem titok, hogy gyakorlatilag hazánkon túl nem sokan tudják, vagy törődnek olyan „banális” információkkal, minthogy Michael Curtiz valójában Kertész Mihály. A teljes önirónia azonban az, hogy ez a film is túlnyomórészt magyarok részvételével készült el: magyar a rendező, az operatőr, a zeneszerző és a stáb további nagy része is, a Jutalomjátékot mégis The Carer címen, brit alkotásként jegyzik.

És bár nekünk így talán még többet ad a film, hiszen mindig jó érzés nemzetközi alkotásban magyarokat látni, magyar szöveget hallani, azoknak is nagy élmény lesz, akik tényleg britek, vagy jöjjenek a világ bármely pontjáról. A Jutalomjáték egy minden értelemben szépen prezentált történet a költészetről, a színészetről, összekapcsolva a megöregedéssel és egy különleges barátsággal. Nem hiába jelölték közönségdíjra a fesztiválon.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com