Nehéz a semmiről érdekesen beszélni, a Rouklinak nem is sikerül.
A Roukli négy ember kamaradrámája, akik egy idilli farmon húzták meg magukat, miközben a közelben háború dúl. Veiko Õunpuu alkotása az európai művészfilm tradícióit követi – lassúsága, szimbólumgazdagsága, áttételessége akár Jancsó Miklóst is eszünkbe juttathatja. Jancsót, de Jancsónak azt az arcát, amiért bírálni szokták az erre kevéssé érzékenyek: unalmas és összefüggéstelen, végeredményben egyszerre túl üres és túl telített, azaz érthetetlen filmek alkotóját látva benne. De felidézheti a film Csehovot is, szintén negatív összefüggésben: szenvelgő, unatkozó vidéki vesztesek ábrázolójaként. Veiko Õunpuu nem árul zsákbamacskát: az első pillanattól világos, mire számíthatunk. Ez egy személyes ügy, egy önbeteljesítő, azaz végtelenül öncélú projekt. Az viszont csak idővel derül ki, a kísérleti filmként aposztrofált alkotás mennyire egyhangú, végeredményben pedig semmitmondó.
A Roukli feszült film is lehetne, de – tudatosan vagy sem – minden lehetséges izgalmat kiirt magából. Sem a háborús fenyegetettség (!), sem a lelki viharok nem keltik fel az érdeklődést a tébláboló szereplők iránt, akiket jóformán egymástól sem tudunk megkülönböztetni. A háborús kulissza szándékosan időn kívüli, viszont sikerült a veszélyt annyira absztrahálni, hogy tökéletesen mindegy, jelen van-e egyáltalán. Az a jancsói nyugtalanító jelenlét, amit az erőszakos hatalom képviselői támasztanak, például teljesen hiányzik az arctalan, időnként felbukkanó lovasokból, harckocsikból, fegyverropogásból. Így a „konfliktust”, a felbukkanó menekülteket sem lehet komolyan venni. A Roukli ugyanúgy játszódhatna egy New York-i felhőkarcolón is, a kiégett értelmiségiek ott sem lennének jobban vagy kevésbé határhelyzetben, mint az észt farmon.
Ha a háborúnak nem is, a farmnak mégis van, illetve lenne némi jelentősége. Egy jelentőségteljesen felolvasott bibliai passzus felveti a lehetőségét, hogy az Édenkertnek feleltessük meg a buja és végtelennek tetsző kertet – később még egy kígyó is előkerül, és van egy Eeva nevű szereplőnk is. Ami mind remek, de hogy ennek mi a jelentősége, már nem derül ki. Így a Paradicsom csupán egy kulissza lesz a nihilhez, amit a néha unottan veszekedő, önmagukat felszámoló szereplők biztosítanak. A Roukliban felesleges történetet keresnünk, az viszont elvárható lenne, hogy a szereplők sorsa, problémái lekössék a figyelmet. Ez nem történik meg: egyikükkel sem lehetséges az azonosulás, így teljesen érdektelen, mi a szenvedésük oka. A tág értelemben vett drámaiság teljes hiánya pedig egyszerűen unalmassá teszi a filmet, még a művészfilmeken edződött, az egyhangúságot maximálisan toleráló kritikus számára is.