Fesztivál Fókuszban

Észt Hét 2017: Amikor a lényeg lényegtelen – A kém és a költő

Toomas Hussar a nagysikerű Gombászók után A kém és a költőben is a fekete humor eszközét használja, hogy a társadalmunk visszásságairól rántsa le a leplet.

A kém és a költő olyan kémfilm, amelyben csak az nem derül ki, hogy kik, mit és miért akarnak megszerezni. Hiába tudjuk, hogy a főszereplő az észt titkosszolgálatnak dolgozik, és hogy „az oroszok” egy cigánylány bedobásával, majd egyre durvább eszközökkel igyekeznek információhoz jutni, a kontextus homályban marad – ami talán szokatlan, de sem nem példátlan, se nem hibás eljárás. Nézőként leginkább a csóró költővel (Rain Tolk) tudunk azonosulni, aki – hozzánk hasonlóan – tökéletesen értetlenül áll a zavaros és baljós események előtt, amelyekbe belekeveredett:

csak próbálja jól érezni magát és túlélni a megpróbáltatásokat.

Toomas Hussar filmje kicsit olyan, mint egy abszurd dráma vagy egy posztmodern regény: a túlbonyolított részletekkel az orrunknál fogva vezet, miközben a lényegre hiába várunk. Ezzel a titokzatossággal A kém és a költő egyszerre emelkedik el a valóságtól és lesz nagyon mai, hiszen tükrözi a világ ijesztő kiismerhetetlenségének, mozaikosságának és élhetetlenségének tapasztalatát – és ha az embert próbáló narratív technikával megbarátkozunk, nagyon kellemes szórakozást nyújt.

Szórakoztató, de nem a megszokott módon: a tavaly Karlovy Varyban versenyző A kém és a költő iróniával teli, minimalista fekete humora akár hangos kacagásra is késztethet (az Észt Hét teltházas vetítésén engem kissé meg is lepett, milyen sokan nevetnek fennhangon), de sokkal inkább az intellektusra hat. A főszereplő Gustav (Jan Uuspõld) egyénisége ugyanis leginkább a Testről és lélekről Máriájára emlékeztethet: ugyanolyan szótlan és visszahúzódó, szociálisan életképtelen, akár autisztikusnak is nevezhető, ám hozzá is ugyanolyan elnéző, sosem durva humorral viszonyulunk – így pedig a nevetésünk mögött az érdeklődés és drukkolás is megbújik Gustavért.

Gustav szöges ellentéte a rászabadított oroszbérenc csali, a tűzrőlpattant Nala (Lana Vatsel), aki kétségbeesetten küzd a férfi figyelméért – de rajtuk kívül is csupa esetlen, nevetséges figurával operál a film. A jellemkomikum mellett az elliptikus elbeszélésmódot enyhítő váratlan és vicces flashbackek garantálják a nevetést. Emellett kuriózum a film harsány oroszellenessége, illetve bátor és gúnyos utalgatásai fontos társadalmi jelenségekre: az establishment ugyanolyan nevetségessé válik, mint a kommunák, de még a migráció is kap egy-két fricskát.

Másfelől viszont meglehetősen durva részek törik meg a kedélyes hangulatot, főleg a film vége felé, amelyek kicsit érvénytelenítik is a korábbiakat – így végül nem azért érezzük lezáratlannak A kém és a költőt, mert nem kaptunk választ az időközben okafogyottá váló kérdéseinkre, hanem mert a szívünkhöz nőtt szereplők sorsa nem rendeződik el megnyugtató vagy kielégítő módon. De mit tegyünk: a jelenünk sem a szép, kerek történeteknek kedvez, így a film világképéhez tulajdonképpen tökéletesen illik a keserédes befejezés.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

Hirdetés

Hirdetés