Akár ma is készülhetett volna szinte bármelyik amerikai vagy nyugat-európai nagyvárosban a világ egyik legjobb filmjeként számon tartott A gyűlölet. Félelmetes aktualitása tökéletesen rávilágít arra, valami hatalmas gond van ott, ami innen Budapestről nézve fejlettnek tűnik.
Egy színesbőrű férfi a rendőri túlkapás áldozatává válik, aminek hatására a helyi közösség fellázad. Az Egyesült Államokban az elmúlt hónapokban szinte menetrendszerűen, noha mindig más helyszínen ismétlődik az említett eseménysorozat. Hasonló történt pár éve Londonban, előtte Franciaroszágban, és még korábban, a kilencvenes évek elején Párizsban.
A gyűlölet nem feltétlenül az első, de mindmáig talán a legjobb film, amely a kőkemény társadalmi jelenséget feldolgozza. A jellemzően bevándorló szülők gyerekeinek kilátástalansága a rendőrség végzetes hibája révén erőszakhullámként és fosztogatásként manifesztálódott 1993-ban is. Mathieu Kassovitz rendező ott volt 1993. április 6-án, amikor a zaire-i Makome M’Bowole halála miatt zendülés történt Chanteloup-les-Vignes-ben, saját tapasztalataiból is merített a forgatókönyv megalkotásakor.
E feszült közegben egyetlen napba sűrítve vázol fel átfogó társadalomrajzot A gyűlölet. Vinz-ben (az ifjú Vincent Cassel) forrongnak az indulatok barátjának kórházba kerülése miatt, noha mindez talán csak keveset változtat a fiatal zsidó férfi átlagos napján. Barátaival – a bokszoló Hubert-rel (Hubert Koundé) és a nagyszájú Saïddal (Saïd Taghmaoui) – könnyű drogok és annak kereskedelme kapcsán keletkezett tartozások után kajtatnak, az alapvetően legfeljebb kétórás elintéznivaló mégis az egész napjukat kitölti.
Tökéletesen bemutatja a lakótelepek kilátástalan mindennapjainak nihilizmusát a film. Aki ment már valaha panelházba fűért, az pontosan tudja, mi is ez: az indulás előtti spanglik világa, ahol az unalom elöl kábítószermámorba menekülnek az emberek, ami kiutat nem, csak átmeneti tompultságot és az abból fakadó elviselhetőséget eredményez. Az idő lassúságát a rendező igazán bravúrosan érzékelteti: lehetetlen várakozások közbe bevágják a pontos időt, a snitt viszont pont nem az események felpörgését, hanem annak hiányát illusztrálja. Mégsem unalmas A gyűlölet, cseppet sem az, ugyanis temérdek zseniális jelenetet láthatunk, amelyekben a párbeszédek mellett azok filmes stilizáltsága is elkápráztató.
Így válik A gyűlölet a korszak másik francia filmművészeti remekművének tökéletes ellentétévé. Az Amélie csodálatos életében Jean-Pierre Jeunet rendező a sárga aranyszínű árnyalatával avanzsálja varázslatossá Párizst, míg a mindössze néhány kilométerrel arrébb játszódó szociodrámában éppen a színek hiánya képez többletértéket. Kassovitz személye is összekapcsolja a két művet, hiszen az Amélie-ben ő alakítja a főszereplő hősszerelmesét, Nino Quincampoix-t. Utóbbi jellemét azzal teszteli a mesevilágban élő lány, hogy közmondásokat kérdezget tőle, hiszen aki ismeri a szólásokat, az rossz ember nem lehet – ehhez képest A gyűlöletben az emberileg többször megbukó Vinz darálja a mondásokat.
A köldöknézegető francia filmművészet egyik csúcsa az 1995-ös A gyűlölet, amely nélkül biztosan nem készültek volna el olyan kortárs remekművek, mint a például az aktuális Csajkor. Mégis ami a leginkább sokkoló a film újranézése kapcsán, az a téma aktualitása. Napjainkban, amikor a bevándorlás Európa-szerte az egyik legkomolyabb probléma, amelyben szinte semmilyen előrelépés nem történt az elmúlt évtizedekben, talán még fontosabb, hogy újranézzük A gyűlöletet – szerencsére a Budapest Rooftop Cinema jóvoltából ezt (majdnem) mozis körülmények között megtehetjük május 15-én és 18-án.
