Sivár táj, magányos falu, zsarnokoskodó rosszfiúk, gyönyörű nő és a magányos hős. A western minden jellegzetes stílusjegyét magán viseli a film, ugyanakkor mer változtatni a berögződéseken. A My Sweet Pepper Land kitűnő humorral, nem várt fordulatokkal és a kurd-török konfliktust is ábrázolva áll össze az elmúlt évek (egyik) legjobb easternjévé.
A történet a kurd-török konfliktus látszólagos lezárásakor játszódik, az állítólagos demokrácia kivívását követő időszakban. Az egykori szabadságharcos, most rendőr Barannak (Korkmaz Arslan) elege lesz az új rendszert kiépíteni vágyó erőszakos törekvésekből, így elvállalja a helyi rendőrfőnök pozícióját egy aprócska faluban. Ott azonban szembesülnie kell, hogy a törvényt sajátos módon értelmezik, hogy a konfliktus valójában még mindig fennáll, és hogy a helyzet csak újabb problémákat szült. Makacs, erkölcsös és kitartó ember lévén hamar összetűzésbe kerül a helyi önkényes vezetővel, akitől az egész falu retteg.
Hiner Saleem elkészített egy filmelméleti szakkönyvbe illő easternt, majd fogta az egészet és olyan helyeken rázta fel, amely éppen, hogy a klasszikus műfaj ellen megy, ugyanakkor valahol mindennél többet tesz érte. A rendező tökéletesen ráérzett, hol vannak formázható részei a zsánernek, és ezekhez nem is volt rest hozzányúlni, hála az égnek.
A női szereplő történetbe vonását például semmiképp sem szabad egy mondattal elintézni. Egyrészt, mert a hasonló műfajú filmektől eltérően komolyabb szereppel bír a szerelmi szál a filmben. Itt nem két eltört pohár felett szeretnek egymásba a felek egy kocsmai verekedés alatt. Itt kialakul egy végtelenül emberi és borzasztóan szerethető kapcsolat közöttük, amely érett érzelmekre alapszik. Másrészt, mert a film különösen nagy hangsúlyt helyez a nők társadalmi meg- és elítélésére, szomorú képet adva egy helyzetről, amelyben egy hajadon nő még csak gyermekeket sem taníthat egy világvégi kis helységben. Govend (Golshifteh Farahani) egyetlen lányként a családban kivívja apja jóváhagyását hivatását illetően, a faluval azonban már nincs ilyen szerencséje.
Kettős küzdelemről szól tehát a My Sweet Pepper Land: a magányos rendőr száll szembe a gonoszokkal a törvény védelmében, míg a magányos nő saját neme, saját identitása és népének jövője érdekében küzd a mindennapos megaláztatás és lenézés közepette. Egy olyan világról kapunk képet, amelyben örökös harc dúl a népek, a nemek és a törvény két oldalán állók között, mindezt 2013-ban.
Saleem azonban nemcsak a műfaji jegyekkel, hanem a feszültséggel is megkapó leleménnyel játszadozik. A rendező hatásosan képes lerövidíteni a feszültséget, akár pillanatok alatt le is rombolni azt, a meglepetés elhatalmasodása végett. Az biztos, hogy sokszor nem azt kapjuk, amit várunk, de ez minden téren csak a film javát szolgálja. Remek feszültségforrás például, hogy a falu lakói maguk választják a sorsukat és legkevésbé sem mondható el róluk, hogy akár az egyik, akár a másik főhős mellé állnának küzdelmeikben. A My Sweet Pepper Land hamar megtaníttatja a nézővel: igenis van, hogy a rövidebb út a könnyebb, és kész.
Kétlem, hogy sok alkotás készült volna az idők folyamán, amelynek rosszat tett az intelligens humor, de meg kell hagyni, hogy vannak művek, amiknél kifejezetten zseniálisan hatnak a történetre a jókor, jó tempóban és megfelelő pimaszsággal beszúrt szóbeli vagy képi poénok. Az enyhén groteszk, az erőszak élét sokszor tompító, és néha hangosan megnevettető jelenetek teszik teljessé a filmet. No, meg a csodálatos színészi játék, illetve a varázslatos fényképezés.
Az eastern alapja a szép és végeláthatatlan táj, ezen esetben azonban egy vakítóan zöld, sziklás hegység köré fonódnak a történések. A friss fű és a kövek örökös viszálykodása szépen képezi le az aktuális helyzet zűrzavarát és kettősségét. A szereplők lovaglása, éjszakai barangolása vagy éppen a végső egymásra találás tökéletes helyszínét adja ez a vidék. Farahani pedig mintha az egész terület ártatlan védelmezője, valamiféle istennője lenne a maga tisztaságával és jóságával. Az egész mű egyik legszebb jelenete, amikor az egyébként is végtelenül bájos és gyönyörű színésznő egy szál dobbal a kezében kiül a pusztaságba és csak zenél, míg le nem száll a sötétség. Ebben az alig pár percben pedig benne van minden: fájdalom, tehetetlenség, elkeseredettség.
