Kritika

Godard, Leone és Tarantino beszélget – Hullák a napon

A Hullák a napon igazi fesztiválfilm, méghozzá abból a fajtából, amit éjfélkor vetítenek eldugott termekben megszállott ínyenceknek. Véres, kísérletezőkedvű, geek és nagyon menő – keveseknek tetszhet, de nekik nagyon.

A Brüsszelben élő, francia alkotó- és házaspár, Hélène Cattet és Bruno Forzani korábban is a kísérletezőkedvéről és extrém ízléséről volt híres. A páros lehajol a megvetett, elfeledett műfajokhoz és alkotókhoz, az összegyűjtött inspirációt pedig különleges kollázsokban rázza össze – az egyveleg az utánzó B filmek helyett önálló értéket, addig ismeretlen minőségeket teremt. Amer című első nagyjátékfilmjük az igencsak rétegműfajnak számító giallónak szentelt posztmodern hommage, a The ABCs of Death című horrorszkeccsfilmben helyet kapó O is for Orgasm pedig esztétikájában és technikájában is a Hullák a napon-t előlegezi – csak a buborékokat cserélték időközben aranyporra.

A Hullák a napon (Lasissez bronzer les cadavres) lényegében egy végtelenített Ecstasy of Gold. A jó, a rossz és a csúf legendás zárlatában ismét összecsapnak a hol szövetkező, hol egymást kijátszó, hol egymást fenyegető felek, az aranyért folytatott harc eléri a tetőpontját. Cattet és Forzani filmje egy ellopott aranyszállítmány körüli bonyodalmakról szól: a mediterrán tengerparton a négy rabló, a szállásadójuk, a többi vendég és a rendőrség harcol a mindenkit megbabonázó aranytömbökért egy nap leforgása alatt. Sergio Leone filmjét idézi a szemek szuperközeli felvételei mellett a helyszín: a kopár, sziklás környezet és a romos épületek akár egy mexikói porfészekben is lehetnének (a filmet Korzikán vették fel). És természetesen a zene is: érdekes módon a film eredeti Morricone-felvételeket használ, viszont kevésbé ismerteket, így olyan, mintha Morricone-utánzatokat hallanánk.

Az alkotók azonban nem elégednek meg annyival, hogy Leone és általánosságban az italowesternek átiratát nyújtsák. Ez ugyanis csak az egyik rétege a filmnek. A Hullák a napon legalább ennyire támaszkodik Tarantinóra (aki maga is az italowestern örökségéből él), hiszen az erőszak, az árulás motívuma és a csupa fülbemászó, talált számból összekalapált soundtrack, az extenzív zenehasználat a mester filmjeit idézi.

De ezzel sem írtam még le pontosan a filmet, amelynek a formai kísérletezés is esszenciális alkotóeleme.

Cattet és Forzani szívesen használnak kontrasztos, ellenfényben felvett képeket, vizuális gegeket, színes, raszteres montázsokat, de a szürrealizmust vagy Makavejevet idéző, megdöbbentő „vágy és undor”-szekvenciák is vissza-visszatérnek. A Hullák a napon profi ritmusban, pontosan kiszámított hatással veti be az experimentális eszközöket.

A Hullák a napon továbbá a francia újhullám és főleg Godard előtti főhajtás is lehet. Godard-t idézi a kísérletezőkedv mellett még az az alapállás is, hogy a bűnügyi keret tulajdonképpen csak ürügy a művészi kibontakozáshoz és a lételméleti eszmefuttatáshoz – az elvont, lazán filozofálgató párbeszédek is nagyon godard-iak. A leginkább godard-i figura a szállásadónő: Anna Karina örököseként a művészet és a semmittevés között ingázó, kiábrándult és a világtól elvonult nő közönyösen figyeli, ahogyan a vendégei szitává lövik egymást, majd közli, hogy soha nem volt még ennyi orgazmusa.

Ha ez még nem lenne elég kaotikus, a Hullák a napon a nyolcvanas évek testfilmesztétikáját is megidézi. Az aranyportól csillogó testek, a víziókban megjelenő erotikus és bizarr jelenetek egyszerre lenyűgözőek és taszítóak – ahogyan a film plakátja is, ezek a szekvenciák is igazi trashfilmes élvezetet nyújtanak. Ezzel pedig visszakanyarodik a film Jean-Pierre Bastid és Jean-Patrick Manchette 1971 ponyvaregényéhez, amely az irodalmi alapot szolgáltatta a két rendezőnek. Nagyszerű döntés volt, hogy a Hullák a napon nem külsőségekben idézte meg a regény keletkezésének korszakát (a cselekmény valószínűsíthetően a jelenben játszódik), hanem a stílusában tért vissza a hetvenes évek elejében gyökerező, vad és kiábrándult megoldásokhoz.

Ekkora stíluskavalkád után nem csoda, hogy a francia-belga film igazi réteg-ínyencség, amit a kritika sokkal jobban szeret, mint a nagyközönség – a Hullák a napon sikerrel szerepelt Locarnóban és Torontóban is tavaly. Akit azonban nem riaszt a rengeteg filmtörténeti referencia és a vér, annak bátran ajánlom Cattet és Forzani filmjét, amely sokkal működőképesebben valósítja meg ugyanazt, amit tavaly Ben Wheatley és a Kereszttűz angolszász sztárszereposztással döcögősebben és kevésbé stílusosan teljesített.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu