Fesztivál Fókuszban

Friss Hús 2018: …egész gépemet fogom taní-tani! – A legjobb játék

Nagyon nehéz lehet egy Oscarral berobbanni még a rendezői pálya elején. Deák Kristóf Mindenkije teljesen megérdemelte tavaly a szobrocskát – de nagy terhet rótt az ifjú rendezőre. Pedig ha belegondolunk, ez nem éppen igazságos dolog – ezért próbáljuk meg most új, a Friss Húson bemutatott rövidfilmjét, A legjobb játékot az előzményektől függetlenül nézni! Aztán persze úgyis előkerül majd a hasonlítgatás…

Mit várunk egy kisfilmtől? Természetesen mindenki mást, az azonban eléggé biztos, hogy jó, ha van egységes koncepciója, szól valamiről – lehetőleg érdekes és fontos dolgokról legyen mondanivalója –, legyen szórakoztató, nem árt, ha csattanó van a végén, és persze akkor emlékszünk rá, ha valamilyen szempontból különleges, egyedi.

A legjobb játék nagyon fontos témáról beszél. Ahogy azt a rendező korábbi interjúnkban is elmondta: a filmekben a mesterséges intelligencia valami nagy és szörnyű valami, ami megpróbálja leigázni az emberiséget. Majd, ha létrejön. Pedig a valóságban a mesterséges intelligencia már létezik – és sokkal prózaibb módon jelent veszélyt az életünkre.

Áron (Rétfalvi Tamás) biztonsági őr. Nem a pisztolyos-objektumvédős-járőrkutyás típus: ő monitorok mögött ül, egyszerre többtucat kamera képét tartja szemmel, és jelzi a veszélyes, terrorgyanús, fura viselkedésű egyéneket a számítógépes rendszeren keresztül. Ő a legügyesebb ebben a játékban: már a mozgásáról kiszúrja, ki az, aki rosszban sántikál, és nagyon jó százalékkal találja el azt is, melyik magára hagyott bőrönd rejthet veszélyt. Amit nem tud, hogy minden egyes gombnyomásával egy mesterséges intelligenciát tanít be: az adathalmaz, ami a kameraképek pixeleiből, a járókelők mozgáskövetéséből és az ő jelzéseiből áll össze, arra szolgál, hogy megtanítsa a gépet arra, hogyan vegye majd át az Áronhoz hasonló kamerafigyelő őrök munkáját. Amikor ez egy véletlennek köszönhetően kiderül, egy furcsa módszerrel próbálja meg megvédeni a saját és kollégái jövőbeni állását…

A téma nagyon jó, aktuális és fontos, a megvalósítás profi, szép és pontos.

A csattanó mondjuk elég bágyadtka, naiv, de a rövidfilmek ritkán a frenetikus sztori miatt maradnak emlékezetesek. Annál inkább valamilyen különleges filmes megoldás miatt – a rövidek kiválóan alkalmasak az új filmes eszközökkel való kísérletezgetésre. Deák Kristóf pedig finoman, de él is ezekkel. A finálé egy nagy, jól (a rendező felesége, Nina Kov által – a szerk.) megkoreografált flashmob a metróaluljáróban, és ha valami, hát, ez biztosan megragad majd az emlékezetünkben. Persze, sok hasonló flashmobról készült videó kering a neten, biztos vannak köztük viccesebbek, látványosabbak, érdekesebbek is – de olyat, hogy egy ilyen eseménynek dramaturgiai szerepe legyen egy „nagyobb egészben”, még nemigen láthattunk.

De Rétfalvi Tamás színészi játékára is emlékezni fogunk a filmből. A lehető legtöbbet hozza ki a hivatástudattal rendelkező biztonságtechnikai szakemberből, aki géppel dolgozik, de van lelke, erkölcsi érzéke és felelősségtudata. Miatta érezzük át, hogy itt milyen feszültségek, morális döntések, kérdések feszülnek a mélyben. Annak ellenére, hogy nagyon keveset tudunk meg a figuráról, ő szimpatikussá tudja tenni, így lesz átélhető a dilemma, amit a film körbejár.

Ugyanakkor a többi szereplő nem tudott csodát tenni. A többi karakter kidolgozására egyáltalán nem jut idő a filmben, így aztán az őket játszó színészek is inkább a díszlet kategóriába esnek. Vannak persze „egyemberes” rövidfilmek is, de itt elég nagy szerepe van a közegnek, a közösségnek – és a főnöknek – a történetben.

És itt jött el az elkerülhetetlen pillanat, hogy összehasonlítsuk A legjobb játékot az Oscar-díjas Mindenkivel.

A Mindenkiben minden szereplőnek sok oldala volt – villanásokból ugyan, de rengeteg mindent megtudtunk róluk, megszerettük őket, bele tudtunk helyezkedni a helyzetükbe – még a tanárnőébe is. A központi kérdés ott is hasonló volt, és ott is naiv, inkább kedves, mint reális válasz született – de ott ez (talán a gyerekszemszög miatt) sokkal kevésbé volt zavaró. A legjobb játék konfliktusa túlságosan mély ahhoz, hogy egy ilyen „látszatmegoldást” komolyan vehessen a néző, és ugyan a rendező egyértelművé teszi, hogy itt inkább szimbólumról, mint valóságos megoldásról van szó, szerintem komorabb, fenyegetőbb, húsbavágóbb dologról van szó ahhoz, hogy ezt egy ilyen általánossággal el lehessen intézni.

Szintén közös egyébként az is, hogy mindkét filmben nagyon fontos szerepe van a ritmusnak – amit Deák Kristóf kifejezetten az erősségének nevezett. És ez tényleg így is van: A legjobb játék legjobb részei azok a jelenetek, melyek klipszerűen működnek, amikben a hang, a kép és a ritmus összhangjával dolgozik a rendező. Szinte üresjáratnak érzi az ember, amikor a történet előrehaladásához hagyományosabb jelenetek jönnek sorra…

Ami pedig szintén nem változott, az az egész filmet belengő szépség. Egészen más hangulatú film ez, de Deák Kristóf és Maly Róbert operatőr az amúgy lélektelen, randa környezetekben, az aluljárókban, mozgólépcsőkön és a monitorokkal telezsúfolt őrszobában is meglátja az esztétikát, talál benne egy kis játékosságot. Az biztos, hogy aki megnézi ezt a filmet, az sosem fog már ugyanúgy tekinteni a Keleti aluljáró-komplexumára – mint ahogy, aki a Kontrollt látta, az sem tudja már soha ugyanazzal a szemmel nézni a Deák téri metróperonokat…

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..